A kortárs magyar irodalom szerzőinek legjava belső vagy külső elzártságban él – fogalmazott Szilasi László író, egyetemi tanár. Legújabb kötete a Szegeden gimnáziumi tanársegédként dolgozó Babits Mihály, az Erdélyben bujdosó Jókai Mór és a Bécsből a magyar vidék pusztaságába hazatérő Bessenyei György magányát tárja fel egy-egy összefüggő kisregényben.

A Magvető gondozásában megjelent Amíg másokkal voltunk című kötet főszereplőit összeköti, hogy mindhárman számkivetettek és elhagyottak, mindannyian valami nagyszabásúra, valami rendkívülire készülnek, végül a magányukban kibontakozó zsenialitásuk olyan teljesítményekhez vezet, amely maradandónak bizonyul.
„Babits szegedi történetében a melankólia uralkodik, a végén azonban eljutunk Dantéhoz. Ehhez a diadalmas történethez ellentörténetet kerestem, még ha Bessenyeié végül nem is bizonyult annak. Jókai története pedig utólag került középre, hiszen mifelénk talán épp a 19. század második fele volt a magyar értelmiség igazi virágkora. Világháborúk, 1867, felvilágosodás: visszafelé talán érthetőbbek a történeteink” – fogalmazott a szerző.
A kötetben mindhárom alkotó – a levert szabadságharc után, 1949 telén Erdélyben vándorló Jókai, a Szegeden tanító Babits és a Tiszabercelen élő Bessenyei – vidéki magánya során jut el a kiteljesedéshez, érkezik meg a nemzeti irodalom nagy alakítói közé.
„Én magam úgy gondolom, hogy a jelenbeli magyar irodalom élő vagy eltávozott legjava (Borbély Szilárd, Esterházy, Kertész, Krasznahorkai, Nádas, Oravecz) belső vagy külső elzártságban, a centrumon kívül él” – tette hozzá Szilasi László, aki azt is elmondta, a magyar irodalomtörténet három nagy alakját középpontba állító kötete megírásakor nem okozott különösebb nehézséget az a tény, hogy maga is gyakorló irodalomtörténész.