Nem mese a mese

Kinek-kinek sok vagy kevés idő kell ahhoz, hogy belássa, hogy a (nép)mesék a lehető legteljesebb valóságot tükrözik. A mese igaz, a mesehősök pedig mi magunk vagyunk, a tanulságos történetekben szereplő „rossz” pedig a leírtaknál is rosszabb, gonoszabb. Nincs mese, a mesék nem mesék – véresen komoly bölcsességek. A fentiek felismerésében segít egy októberben megjelent könyv, a Mesék boldog öregekről című kiadvány.

A szerző-szerkesztő Boldizsár Ildikó egy egész komplex rendszerbe építi be a meséket, és a most megjelenttel együtt hét könyvből álló szériát. A rendszer neve lehetne röviden meseterápia, melynek során a segítségre szoruló embert a mesék szimbolikája alapján vezetik el a megoldás felé. A Mesék boldog öregekről is ilyen kötet, válaszokat, megoldásokat ad az öregség, az öregedés kérdéseire, problémáira. Mert, hogy számos magyar népmesében találunk idős embert, sok-sok mesehőshöz köthető öregember, ha csak épp nem ő maga a történet, a főhős. A kötet szerkesztői a kiadói ajánló szerint úgy gondolják, hogy „A boldog öregek tényként fogadják el az idő múlását, és felismerik a benne rejlő lehetőségeket. Megváltozik a fontossági sorrend életükben, és képessé válnak az előítéletektől és önbecsapásoktól mentes létezésre. Ráadásul életörömöt és leleményességet is lehet tanulni tőlük, hiszen tapasztalataik rendezgetése, szintetizálása közben sok olyan dolgot fedeznek fel, amire a fiatalabbaknak még nincs látásuk”.