Egy európai Iszlámábádban

MEGJELENT: 2020. február 28., péntek | SZERZŐ: Müller Nándor

Majd’ az egész világra kiterjednek az Erasmus és a Campus Mundi ösztöndíjak, amelyeknek célja, hogy a diákok külföldi tapasztalatszerzését segítsék. A magyar diákok olyan lelkesen vetik bele magukat a nyugati hétköznapokba és az egyetemi bulikba, amennyire élvezik az Európa különböző tájairól idevetődő fiatalok a budapesti éjszakai életet. Az is bevett szokás, hogy a fejlett országok fejlődő országokkal kötnek bilaterális szerződéseket, néha a nagyon is szembetűnő aránytalanságok ellenére is. Pakisztánból például több ezer diák érkezett Magyarországra az utóbbi négy évben és csupán egyetlen egy ment oda. Hogy honnan tudom ezt? Én voltam az a szerencsés, aki hat félévet tölthetett Iszlámábádban, az International Islamic University mesterképzésén.

Kép forrása

Jezsuiták tévedése
Egyházi gimnáziumba jártam, ahol a hittanórák keretein belül többször is előkerült a jezsuiták szerepe a gyarmatosításban. Én pedig, mint jó diák, el is hittem, hogy a csuhások zsenialitása abban állt, hogy rájöttek: minden embert összeköt a művészet, kultúra és sport. Amit szavak nélkül is át lehet adni a másiknak, túlélve az első néhány pillanatot, amikoris a vadak még nem döntötték el, hogy eledelként vagy barátként bánjanak a földjükre betolakodókkal. 

Embernek lenni – tinédzser éveimtől kezdve ez a fogalom összekapcsolódott a szépség és tökéletesség utáni vággyal. És így is maradt, amíg be nem tettem a lábam Pakisztánba. Az ott töltött idő alatt rám szóltak azért, mert dúdoltam a menzán a sorban, láttam véres verekedésbe fulladt tiltakozásokat egy (csak fiúknak) rendezett zenés mulatság miatt, meghallgattam egy negyvenes férfi kesergését, amiért az anyja gyerekkorában elégette a színes ceruzáit, mert állati alakokat mert rajzolni a füzete szélére és szemem forgattam, amikor a testnevelés tanszék vezetője (!) arról beszélt nekem, hogy ifjú korában bizony 150 méter körül dobott gerellyel, de akkor még nem volt elég pénz a sportban, így egyetemre kellett járnia… (A gerelyhajítás 1996 óta fennálló világcsúcsa 98.48 méter és Jan Zelezny, nem pedig Faizan Ahmad nevéhez fűződik.)


Kép forrása

Iszlám és nem iszlám
Mi itt, nyugaton (az utóbbi éveket leszámítva) egy erősen liberális, kozmopolita ágával találkozhattunk az iszlámnak. Ez az ábrahámi vallások közös gyökerét hangsúlyozza, és azt állítja, hogy a templomokban és a mecsetekben is ugyanazt az istent imádják. Másképpen, de jól. Az áttért, nyugati muszlimok között nincsen jelentősége a síita-szunnita különbségnek, az iszlámjogi eltéréseknek vagy az évszázadok óta tartó törzsi ellentéteknek. Miért is lenne jelentősége ezeknek itt, Európában, ahol azzal büszkélkedünk, hogy már évszázadok óta túljutottunk a vallásháborúk hiábavalóságán. 
Ez azonban Keleten nagyon nincs így! 
A zsidókat és keresztényeket ugyan évszázadokig csak „eltévelyedett bárányoknak” tartották, a gyarmatosítás és a sok vesztes háború azonban felszította a gyűlölet parazsát, és inkább, „a szent szövegek hamisítóiként” emlegetnek minket. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy nem azok teszik ezt, akik vallási képzésben részesültek! Sokkal inkább a nép fiai, akik önjelölt prédikátoroktól igyekeznek megtudni az „igazságot”. Meg se tudom számolni, hányszor szóltak rám, hogy ne sakkozzak, kártyázzak, eddzek, hordjak pólót, egyek-igyak valamit, merthogy ez „nem tetszik istennek” vagy hogy ez „nem iszlám”. És ha valamit megtanultam az ott töltött idő alatt az az, hogy az egyetemen végzett vallástudósok szerint pont az ilyen erőszakosság az, ami „nem iszlám”, meg azt, ha mi a 10 millió önjelölt fociedző hazája vagyunk, akkor Pakisztán a 240 millió önjelölt mufti hazája. 

Kép forrása

Idegenek a teremben
Az emberek tömegben mindig bátrabbak. Joggal feltételezhetjük, hogy a nálunk tanuló pakisztániak mások, mint az otthoniak. Talán még azt is, hogy az Európába sodródott mohamedánok hazájukban hagyják a térítő igyekezetet.  
Én is így gondoltam, egészen addig, míg itthon, az egyetem konditermébe be nem tette a lábát az első indiai diák. Utcai ruhában, mezítláb kezdett edzeni, amelyet a biztonsági őr rögtön szóvá is tett, elküldve a srácot. Pár héttel később újra találkoztam vele: már négy barátjával együtt igyekezett súlyt emelni. Kettőn nem volt cipő, a harmadikon póló és „edzésük” közben a telefonjukból fülsiketítő indiai zenét hallgattak. Amikor a biztonsági őrt kérdeztem, ő csak legyintett és azt mondta, egyedül ő kevés ehhez, és nem is fizetik meg eléggé. Amikor ugyanis szóvá tette oda nem illő viselkedésüket, úgy tettek, mintha nem értenék, utána meg kinevették, amikor dolga végezetlenül elkullogott. 
Hát igen, az érkezettek összetartanak, a közös gyökerek sokat jelentenek. Egy zárt kis csapat pedig egy érdektelen, széthúzó társadalomban hamar fölénybe tud kerülni! Mint, íme, az edzőteremben. Azt hiszem, ezt tőlünk, nyugatiaktól tanulták el az utóbbi évszázadok során…
A várható folytatás az lesz, hogy azok, akiket zavarnak a jövevények, elhagyják a termet, ők egyre többen, mi egyre kevesebben leszünk…
De nem kell így lennie! 
Én azt javaslom mindenkinek, hogy mindig és azonnal tegye szóvá, ha valami problémája van a külföldiekkel. Előbb-utóbb kénytelenek leszünk felvállalni a konfliktust. Saját tapasztalataim szerint ugyanis ezek a gyerekek nem „hódítani jönnek”, ahogy a bulvár-ultrajobb emlegeti, nem szándékosan szorítanak ki bennünket a tereinkből, csak másképp működnek.  

Elég kevés bennük (a belénk olyan remekül elültetett) együttérzés és empátia. Ha nem tettem szóvá, akkor egész éjjel égett a közös kollégiumi szobában a lámpa, amíg filmet nézett a szobatársam, vagy a földön ülve hajnalig beszélgetett haverjaival hétköznap este. Viszont, ha megjegyeztem, felemeltem a hangom és felvállaltam a konfliktust, akkor sűrű bocsánatkérések közepette eltávoztak, és legalább egy hétig nem került napirendre az a probléma. 

Megjegyzem, ők nem is érzik konfrontációnak az ilyen szóváltásokat. Náluk ez a kommunikáció természetes rendje. Szóval, ha valaki kénytelen együtt lakni, közös órára járni vagy bármiben közösködni muszlim fiatalokkal, akkor hamar le kell vetkőznie a konfliktuskerülő gátlásokat! Ha pedig vitapartnerünk lesz olyan merész, hogy a vallást próbálja belekeverni a vitába, akkor sem kell megijedni. Le lehet zárni a dolgot egy lesújtó pillantással, és egy foghegyről elejtett megjegyzéssel: „a mi hagyományainkban pedig máshogy van”. Tapasztalatból tudom, hamar annyiban fogják hagyni a dolgot.

Kép forrása

Mi lesz a batyuban? 
De ennek az éremnek van másik oldala is. Ahogy nem kell eltűrnünk az ő kulturális térfoglalásukat, nekünk sem kell azzal foglalkoznunk, hogy belőlük jó európait faragjunk. Nem fog sikerülni. Próbálhatjuk meggyőzni őket a demokrácia, a liberalizmus, a mérsékelt alkoholfogyasztás és a mértéktelen szabadszerelem szépségeiről, amint visszatérnek hazájukba, az itt rájuk ragadt máz hamar le fog kopni róluk. Mindig erősebbek az egyénnél a helyi elvárások és hagyományok. 
Azért, remélem, visznek haza valami értéket, valami tudást, ami javukra válik, aminek révén idővel olyan országot teremthetnek, ahonnan nem kell elmenekülni. Persze ebben a tekintetben is igaz, hogy az egyénnél erősebbek a hagyományok. Mert sajnos nem azok jönnek, akik a legjobban használhatnák az európai tudást. Az ösztöndíjas kiválasztottak családja igen jó összeköttetésekkel kell, hogy rendelkezzen odahaza. Hiszen gondoljunk bele! 240 millió főből évente alig ötszázan jöhetnek Magyarországra. Ha igazságos lenne a kiválasztási rendszer, akkor milyen kicsi esélye lehetne annak, hogy egy családból három fiúgyermek is el tudjon jönni ide tanulni? Ha pedig nem a politikai elit kiszemeltjei jönnek, akkor a diákoknak szerződést kell kötniük a pakisztáni állammal, melyben vállalják, hogy a képzési idő többszörösét dolgozzák majd le az állami szférában, zálogként pedig a család nagy értékű ingatlanját kénytelen felajánlani a családfő. És amikor hazaérnek, abba a korrupt, feudális, kéz-kezet-mos, együttérzés nélküli rendszerbe fognak visszalépni, amiből kiléptek. 
Már csak ezért is fontos, hogy rájuk szóljunk, ha helytelenkednek. Talán haza viszik néhányan azt a tudást is, hogy az európai kultúrának csak egy része megtanulható, más része a hétköznapi viselkedésben, az emberek egymáshoz való viszonyában válik valósággá.
Megosztás

Egypercesek

Az utazás – podcast kritika - ajánló

Az utazás – podcast kritika - ajánló

Ízig-vérig fekete komédiát kapunk

Kalapács alatt Emile Zola egyetlen regényének kéziratai

A kézirat árát előzetesen 100-150 ezer euróra becsüli a párizsi Sotheby's aukcósház

Átadták a Déry-díjat

Idén Gács Anna esszéista, irodalomtörténész, Solymosi Bálint író, költő és Zádor Éva műfordító részesült az elismerésben

Egy fekete író tapasztalatairól szóló szatirikus regény nyerte el az amerikai szépirodalmi Nemzeti Könyvdíjat

A 43 éves Jason Mott a kívülállóknak, a furcsáknak, és azoknak ajánlotta a díját, akiket zaklattak és félreértetek

Tandori Dezső hagyatékával gazdagodott az Apor Vilmos Katolikus Főiskola

Az intézmény a köteteket egy külön, erre a célra speciálisan átalakított, zárható polcrendszerrel ellátott helyiségében helyezte el, amelyet dedikáltan Tandori Dezső és Ágnes hagyatéknak neveztek el