Londonba Írországból érkezik meg – Eimear McBride második, Kisbohémek című regényében – Eily, a tizennyolc éves leányzó, hogy felfalja a nagyvilágot. A művészeti iskolában viszont azt kell megtapasztalja, hogy elképzelhető, hogy végül ez a csillogással és veszélyekkel, szexszel és drogokkal, gyönyörrel és fájdalmakkal teli nagyvilág falhatja fel őt.

Kép forrása

A semmiből a világ csúcsára
Szerénytelenül mondom, nagy fantáziámra rácáfolva, néha beszűkül a tudatom, és amikor arról olvasok, hogy valaki tizennyolc évesen egy világvárosba költözik, hogy ott egy felsőfokú iskolában folytassa tanulmányait és abban a közegben kívánja élete további tapasztalatait megszerezni, akkor néha, mondom néha, csak az tud eszembe jutni: de miből? Mert ezen mindig átsiklik a mesélő, legyen szó egy igaz, vagy egy fiktív történetről. Holott ez a lényege, az eredője, hiszen marxi értelemben nem léphetjük át saját magunk sorsát, a lét határozza meg a tudatot. Eimear McBride második könyve, a Kisbohémek egy ilyen história, ahol az a lehető legtermészetesebb, hogy a semmiből a világ csúcsát jelentő Londonba kerül egy fruska, hogy ott jól kiélje magát. 

Kép forrása

Démoni kísértések
A regény egy felnőttkorba lépő lányról szól, aki írországi lakhelyéről a nagyvilági Londonba utazik, hogy ott művészeti iskolába járjon és bulizzon, ahogy a torkán kifér. A féktelen kilencvenes években játszódó történet valójában inkább amolyan kordiagnózis, avagy állapotábrázolás, melyből egy rendkívül intenzív, periódusváltást jelentő korszak tipikus elemei jelennek meg. A főhős, Eily szerelmi viszonyba bonyolódik a sikeres színész, Stephennel, ezzel pedig nemcsak a végeláthatatlan partik sora szaporodik meg, hanem az egyre szenvedélyesebb találkák, szexszeánszok száma is. A regény a nem túlságosan bonyolult Eily szemszögéből mutatja be London húsz évvel ezelőtti éjszakai életét, ahogy Eily és Stephen abban megpróbál egyszerre eszét vesztetten és józanul viselkedni, s eligazodni. A viharos kapcsolatban jelentős szerepet játsszák a Stephen életét megkeserítő démoni kísértések, melyek természetesen Eilyt is veszélybe sodorják.

Kép forrása

Szavak és szózuhatagok
Nem mellesleg mondjuk el azt is, hogy a nálunk totálisan ismeretlen ír szerző, Eimear McBride az idén ezzel a regényével feljutott az ír irodalom jeleseit jutalmazó IMPAC Dublin Literary Award szűkített listájára. 
És ugyancsak nem mellesleg mondjuk el azt is, hogy a regény nem – elég lapos – sztorijával, hanem rendkívül eredeti nyelviségével vált méltóvá a figyelemre. McBride zseniálisan adja vissza azt a hömpölygő élményt, amit főhőse átél a nagyvárosban. Olyan szövegtengerbe zuhan az olvasó, amelyben összefolynak a gondolatok, a benyomások, a fantáziák és a valóságos események. Nem mindig eldönthető, hogy egy párbeszéd a valóságban vagy csak képzeletben zajlik, hogy ki, mit mond kinek, ki mit gondol. S akkor még egy szót sem ejtettünk a szavakról, McBride furcsa, nem létező, máshol nem használt, költői, nyakatekert, idétlen, de mindenképpen rendkívül eredeti szavairól. Pedig talán ezek a legjobbak. És egyben a fordítót, N. Kiss Zsuzsát is dicsérik.