Az 1980-ban Nagykárolyban született, jogi egyetemen végzett, többkötetes Ármos Lóránd költő legújabb, az Erdélyi Híradó és a Fiatal Írók Szövetsége közös kiadásában megjelent, A kilternani ősz című verseskötete testi-lelki utazásra hívja az igényes olvasót. Ha úgy tetszik, meditációs játékra, amit illik komolyan venni. Írországról, a Nem Adom Fel Alapítványról és irodalmi terveiről is kérdeztük a szerzőt. 

– Legújabb verseskötetedben, A kilternani őszben helyet kap az életed alakulásában szerepet játszó, külföldön töltött időszak. Utólag mit gondolsz, jobban sikerült Nyugat-Európából Kelet-Európát, azon belül Erdélyt és Magyarországot értelmezned?
– Erdély és Magyarország értelmezése, jelentsen ez bármit, túlmutat az ambícióimon. Írországban viszont megtanultam azt, hogy szabad sokkal ösztönösebben, jókedvűbben és engedékenyebben élni, mint ahogy addig tettem. 
– Körvonalakban azért csak mondjuk el, mit jelent mindez.
– Írországban az emberek kedvesebbek, és nyitottabbak egymás felé. Igaz, talán felszínesebbek is a kapcsolataikban. Kilternanban például mindenki mindenkinek köszön, és elbeszélgetnek egymással, akkor is, ha nem ismerik egymást. De Dublinban is jellemző ez a nyitottság. A cégnél egyszer együtt utaztam egy pasival a liftben. „Hi, how are you keeping” köszöntött, amikor beszállt a liftbe. „Best of luck, take care!” mondta, amikor öt másodperccel később kiszálltam. Se előtte, se utána nem láttuk egymást. Nagyon sok pozitív energia származik abból, hogy az emberek mernek és tudnak kedvesek lenni egymással. 
– „Reggelente a tükörbe nézel, / S többnek akarsz ma is látszani”. Írod a kötetben szereplő egyik versedben. Ezt vehetjük társadalomkritikának, a felszínességre hajlamos európai ember kritikájának? 
– Ezzel a két sorral magamat rovom meg. És igen, magam után mindazokat is, akik valaminek látszani akarnak. Általában többnek annál, mint amik. 
– Írországból végül visszatértél, egy ideje Magyarországon élsz. Az itteni irodalmi élet és az erdélyi irodalmi élet között milyen különbségekre figyeltél fel?
– Nagykárolyban születtem, Temesvárra jártam egyetemre. Egyik városra sem jellemző a pezsgő irodalmi élet. A jogi egyetem elvégzése után egy évet Kolozsváron töltöttem. Itt ismerkedtem meg a Bretter György Irodalmi Kör, az Erdélyi Magyar Írók Ligája tagjaival, valamint a Helikon, a Székelyföld, az Irodalmi Jelen, és az Előretolt Helyőrség szerkesztőivel. Ugyan jó ideje Magyarországon élek, verseim nagy része, és köteteim továbbra is Erdélyben jelennek meg. De még az erdélyi terepet sem ismerem eléggé ahhoz, hogy vállalkozzam a kérdés megválaszolására. 
– A civil életben egy ideig a Nem Adom Fel Alapítványnál dolgoztál. A fogyatékkal élő emberek befolyásolták a dolgokhoz való viszonyodat és az írást, vagy akár azt, hogy az irodalom ne tolakodjon a valóság fontossága elé?
– A civil életben voltam már szabósági ügyintéző, német nyelvű értékesítő, ügyvédjelölt, fordító, telefonos operátor, és még ki tudja mi minden. Egyébként akkor költöztem Magyarországra, amikor a látássérült öcsém úgy döntött, hogy az úgynevezett vakodában folytatja tanulmányait. Az ő révén kerültem kapcsolatba a Nem Adom Fel Alapítvánnyal is. Ha tehát valaki vagy valami hatással volt rám, akkor az ő. Ha a kérdés erre vonatkozik, akkor igen, tanultam tőle mértékletességet és önfegyelmet. 
– Ezek után adja magát a kérdés: a prózaírás nem foglalkoztat? 
– Eljátszottam a gondolattal, de egyelőre komolyabban nem foglalkoztat. Rengeteg kihívást érzek a vers területén is. Egyelőre ebben szeretnék hát elmélyülni, megerősödni. 
– Jelenleg milyen munkákon dolgozol, a közeljövőben hol, merre tűnsz majd fel? 
– A kilternani ősz megjelenése óta sokat írtam, lassan körvonalazódik egy új anyag. Szabadversekkel kísérletezem. Magyarországi lapokban eddig viszonylag keveset közöltem, idén a Hévíz és a Kortárs is közölni fogja verseimet. Ezen kívül a Székelyföld és az Irodalmi Jelen hasábjain is publikálok majd.