Régóta tervezek már cikket írni kedvenc francia íróm, Merle egy elfeledett – vagyis inkább kisebb figyelemnek örvendő – könyvéről, az Üvegfal mögött címűről. Gondolkodtam már azon, hogy ennek a regénynek a fényében elemzem a magyar diáktüntetések érdektelenségét, esetleg az évtizedekig egyetemre járó HÖK-ösök naplopását, de valahogy mindig elvetettem az ötletet. Most azonban, Islamabad napfényes városának és nemzetközi egyetemének kebelén megpihenve kénytelen vagyok tollat ragadni és megosztani az olvasókkal az itt tapasztaltakat – amelyek sok szempontból hasonlítanak a hatvanas évek Franciaországára.

Akkor…
Merle regénye egyetlen nap, 1968. március 22. eseményeit tárja olvasói elé, amikoris a Sorbonne bölcsészkarának különböző ideológiáktól fűtött hallgatói közös nevezőre leltek, és elfoglalták az igazgatóság épületét. Itt aztán bizottmányt és elnököt választottak, akiknek a feladata a diákság érdekeinek képviselete az egyetem rektorával szemben. Első látásra talán nem tűnik az esemény érdemesnek arra, hogy egy egész regény témája legyen, azonban a francia író megint kitett magáért. Az alig kétszáz oldalas történet utolsó néhány oldala szól csak az ostromról és az ott történt eseményekről, a hosszú felvezetésben Merle a nanterre-i társadalommal ismertetett meg bennünket. A diákok problémáival, a baloldali mozgalmak ideológiájával, az éppen kialakuló szexuális forradalommal és persze azzal is, hogy mennyire nem érdekli a külvilágot a hallgatók nyavalygása…

…és most
Az elkövetkezendő egy évben az International Islamic University-ben fogok tanulni. Jobban mondva már tanulok is. Egy egyetemen, amely alacsony tandíjával (Szaúd-Arábia tőkéjének köszönhetően) gyakorlatilag az összes muszlim országból magához vonzza a vallással, joggal vagy nyelvekkel foglalkozni kívánókat. Egy egész kerületnyi kampuszon lakom tízezer férfitársammal, ahol a spártai körülmények között igyekszünk elütni az időt az órák és a vizsgák között. Sportolás, filmnézés és tanulás. Ebből állnak a napjaink. Kivéve akkor, ha valami rendkívüli történik Pakisztánban, vagy valamelyik másik muszlimok lakta államban. Ekkor ugyanis a szóban forgó ország diákjai megelevenednek, és átveszik a kampusz irányítását.

Nincsen szó lázadásról!
Rövid itt tartózkodásom során láttam már tüntetést Kasmír önrendelkezése érdekében (vitatott terület India és Pakisztán között, amelyet főleg muszlimok laknak), a terrorizmus elítélése végett (robbantás egy közeli rendőrőrsön) és a maláj elnökjelölt elmozdításának érdekében is (Koránt gyalázó megjegyzést tett egyik beszédében). Ezen események során az aktivisták röplapokat osztanak, zászlókat lengetnek, beszédeket mondanak, és lezárják egy-egy blokkját az egyetemnek. Majd néhány óra múlva békésen hazamennek, és minden visszazökken a régi kerékvágásba, azzal a különbséggel, hogy mindenki (még én is, aki nem tudok urduul) tudni fog az adott problémáról, és képes lesz véleményt formálni a kérdésben. És ezzel el is érték céljukat a szervezők! Az igazán érdekes az egészben az, hogy senki nem tud haragudni rájuk, mert mértéket tartva csak egy délelőtt csinálják a felfordulást.

Tudnak priorizálni
Az, hogy a diákság a politika és a vallás eseményeivel van elfoglalva, egyáltalán nem azt jelenti, hogy az egyetem amúgy problémamentes világ. Minden nemzetiségnek van képviselő testülete, akik a szegényebb diákok bajait igyekeznek megoldani. Közös hűtőt, mosógépet vesznek, szállást szereznek és így tovább. Teszik mindezt ingyen és bérmentve, csak azért hogy segítsenek, ráadásul csendben! Anélkül hogy a másik ember tudna a nehézségekről, amellyel szembe kell nézniük. Csakis, ha többről van szó, mint a diákok jóléte, akkor emelik fel szavukat. És emiatt lesznek teljesen hasonlatosak Merle regényhőseihez.

A jövő elitje
Hat évet töltöttem Magyarország legnevesebb egyetemének bölcsészkarán. Egyetlen egy esetre sem tudok visszaemlékezni, amikor a diákság „vezetői” valaki másnak az érdekében próbáltak volna tenni valamit. Emiatt nemhogy nem vettem részt az általuk rendezett önző eseményeken, de még csak nem is fordultam hozzájuk kérdéssel, óhajjal-sóhajjal meg pláne nem! Hogyan is tehetném ezt becsülettel, ha lenézem azt, akihez fordulok? Diplomám megszerzése után nyugodt szívvel hagytam magam mögött ezeket a tanulmányaikban direkt (?) lemaradó embereket, tudván, (remélve), hogy soha többé nem fognak semmilyen formában hatalomhoz jutni az életben. Ezzel szemben biztos vagyok benne, hogy itt, Pakisztánban a fentebb már leírt önzetlen komolyság kifizetődő lesz a diákság vezetőinek. Az emberek ugyanis tényleg felnéznek és hallgatnak rájuk! Nemcsak amiatt, mert emberségesen bánnak a hozzájuk fordulókkal, hanem mert tanulmányaikban is példát mutatva élen járnak. (A tanárok itt ugyanis szóba sem állnak bukdácsoló, nagyhangú diákokkal, viszont a kitűnőket egyenlő partnerként kezelik!) Szinte látom magam előtt, ahogy ezek az emberek megszerzik doktori fokozatukat, majd a nagybetűs életbe belépve felelős pozíciókat fognak betölteni. Talán országuk politikai életében! Pont, ahogy Merle könyvének szereplői is teszik mind a mai napig. Cohn-Bendit, a diákság izzó szavú vezetője, az 1968-as ostrom szellemi atyja, ma az európai parlament tagja, a francia liberálisok vezetője. Kell ehhez fűznöm valamit?