A jó gyerekvers színes madzagra kötött univerzum, s ha hiszünk még a mesékben, könnyen elképzelhető, hogy kiterjedésének mértékegysége a végtelen. Mint a képzelet, úgy fér el benne a valóság, és általában meglepő és kiszámíthatatlan, mint a képzelet és a valóság. (Jóllehet a valóság kevésbé igényel nagy képzelőerőt). A kortárs gyerekköltészetben új irányokat megszabó Csillagszedő Márió című gyerekverskötet szerzőjének, Kiss Ottónak legújabb, Kismarty-Lechner Zita komoly tehetségről árulkodó, lendületes és változatos, a versek mellett autonóm univerzumot képező rajzaival illusztrált Ne félj, apa! – Nagy kislánykönyv című verseskötetében mindegyik vers megfelel a fentebb mondottaknak. Tehát aki kézbe veszi a kötetet, nem kisebb dologra, mint egy univerzumban tett emlékezetes utazásra vállalkozik.

Borostás férfiszomorúság
Melankolikus, kissé a saját végességével szembesülő apafigura kacsint ki a különben jól eltalált, a könnyed megoldásokat tudatosan kerülő, a gyerekek hangfekvéséhez nagyszerűen illeszkedő versek mögül. Úgy tűnik, mintha Kiss Ottó korábbi, felnőtt írásaiból (a Szövetek vagy az Angyal és Tsa. szövegeiből) átcsempészett volna egy kis borostás férfiszomorúságot a mostani játékosabb verstérbe. Pontosítsunk, milyen is ez a versekben megjelenő apa? Olyan figura, aki tudomásul veszi a dolgokat és azok mikéntjét, illetve nem lepődik meg azon, hogy esetleges és véges, s akárhonnan gondolunk rá, akárhonnan vesszük szemügyre, nem szuperhős. (Habár minden esetleges és véges apa valahol a szuperhős kategóriába sorolandó).

A gyerek mindent ért és megért
A szegény kisgyermek panaszainak és a bús férfi panaszainak tartománya között egyensúlyozó apa a Kiss Ottóé. Közünk van hozzá, közel hoz egy világot, s ha még elsőre távolinak is látszik most, valamikor a közelébe érünk. Beleérünk, megérünk rá idővel. Kiss Ottó bámulatos és szórakoztató gyerekversei a gyerekeken kívül a felnőttet is megszólítják. A jó gyerekvers a felnőtthöz is beszél. A felnőttben élő gyerekhez, a gyerekben élő majdani felnőtthöz, és a kiábrándult felnőttben élő kiábrándultabb felnőtthöz.
Meglehetősen filozofikus, nemre, korra, hajszínre való tekintet nélkül humoros, frappáns csattanókban bővelkedő versek teszik ki az új könyv legjavát. Néhol, nyilván jóindulatúan, a szerző túl sokat bíz az olvasóra és annak fantáziájára, de hát miért is tenne másképp, ha a gyerek mindent ért és megért, nem egyszer jobban, mint a felnőttek. „Apa, hányszor fogok még megszületni?” „Ne félj, apa!/Tavasszal majd úgyis/visszahullanak/a levelek/ a fákra.” Hasonló létrekérdező, a képzelt valóságban létfiókot-feszegető, bátor és okos létértelmezéssel próbálkozó sorok hangzanak el a versekben „rosszalkodó,” mindenre kíváncsi kislány szájából. Aki valóban létrekérdez mindig, következően abból, hogy a gyerekek állandóan a lényegre figyelnek, nem beszélnek és nem kérdeznek mellé úgy, mint sok-sok felnőtt. Mint én vagy mi.

Valószínűleg lesz kérdés
Kiss Ottó frissen megjelent könyve ideális választás azoknak a szülőknek, akik a versek otthoni felolvasása után beszélgetni is szeretnek, s nem érik be annyival, hogy letudták a napi meseidőt. Na, már most Kiss Ottó versei után valószínűleg lesz kérdés a gyerekek részéről, mert ezek a versek nem engedik el a gyerek kezét, jó értelemben tartják fogva egy darabig, viszont a szülőnek kell a szerző után átvennie. A Ne félj, apa! kötet költője bizalommal a szülőre bízza a gyereket. Egyre figyeljünk oda: a gyerekek nem érik be száraz, egyszerű, a felnőttek tudásigényét kielégítő válaszokkal!