Tekintettel arra, hogy a hét végén, egészen pontosan vasárnap, képregénybörze lesz Budapesten, itt az alkalom, hogy a nálunknál kevéssé megbecsült képes mesékről írjunk valami érdekeset. Azt például, hogy a képregény – szemben azzal, amit a lineáris-szöveg-fetisiszták állítanak – nagyon is izgalmas, olykor kimondottan tartalmas, afféle összművészeti alkotás… tud lenni. Mert való igaz, sokszor csak bárgyú giccs.
 
És akkor kezdjük ezzel. Giccs bármi lehet. A könyvet nem az teszi értékké, hogy nincsenek benne képek. Olvastam én már olyan rémületesen lapos, ostoba és tartalmatlan könyvet, hogy – ha nem muszáj átrágnom magam rajta – hát, bizony ki lehetett volna vele üldözni a világból. És ne feledjük, ezek némelyike bestseller-listák vezető kiadványa.

Aztán az is tény, hogy a képes történet alighanem a legősibb rögzített elbeszélés. Szinte biztosak lehetünk benne, hogy a hieroglif írások jórészt így keletkeztek. Különösen izgalmas, hogy az amerikai földrészről ránk maradt egy csomó olyan elbeszélés, amelyen a jeleknek még nincs hang, vagy szótagértéke. Amikor felolvassák, éppen úgy mesélik el, mintha egy képregényt öntenének szavakba.

És, hát ne feledjük, a biblia pauperorum, a szegények, pontosabban az írástudatlanok számára készült képes történetek, akár könyvben, akár falfestményen maradtak fenn, sokáig az egyetemességről vallott felfogásunk legfontosabb tolmácsolói voltak. Az illusztrációként ide idézett lapok egy tizenötödik századi kötetből valók, amely az apokalipszist beszéli el. Némelyik oldalon az ábrázolásnak olyan kreativitásával, hogy bármelyik mai képregény-rajzolónak becsületére válna.

Én még azt is vallom, hogy a kisebbek, mondjuk óvodások, vagy kisiskolások számára a képregény az egyik legjobb eszköz arra, hogy a gyermekből idővel olvasó ember legyen. Mi több: minél inkább elterjednek a klasszikus olvasást, mint szórakozást helyettesítő eszközök – a tévétől a számítógépes játékokig –, annál nagyobb szükség van arra, hogy a gyerekek a könnyen befogadható mozgóképes világtól segítséggel haladhassanak az alkotó fantázia felé. E segítséget adhatja meg a képregény.

És persze az sem egészen mindegy, hogy minek tekintik magukat a képregény-rajzolók. Mert miközben a hazai grafikusok egy része inkább afféle karikaturistának, zsáner-rajzolónak tartja magát, addig nyugaton, vagy a magyar képregényesek fiatalabb korosztályában már sokan vannak, akik inkább művésznek gondolják magukat. Némelyik képregényt fellapozva, be kell látnunk: teljes joggal tehetik ezt.

És, aki mindezek után kedvet kapott ahhoz, hogy egyszerre, nagy dózisban, a több évtizeddel ezelőtti kiadványoktól a kortárs kötetekig, mindent átböngészve nézze végig a hazai képregény-kínálatot, az bátran látogassa meg a vasárnapi képregénybörzét (Kispesti Művelődési Ház, 1191 Budapest, Teleki u. 50.). Sokan lesznek, hosszú sort kell végigállni a bejáratnál, de megéri.