Sokszor azt érzem, hogy síkra kell, hogy szálljak gyerekkorom rajongott könyveiért. Hogy oda kell adnom a mostani fiataloknak, be kell bizonyítanom nekik, hogy ez is ugyanolyan jó, mint ami most az ő lelküket érinti meg. Mert talán mégsem különbözik annyira egymástól két generáció, mint amennyire divat azt állítani… és ha ez igaz, akkor az én felelősségem is, hogy a kezükbe csempésszem azokat a könyveket, amiket lehet, soha nem vennének le a polcról. ÉS akár megtisztelnek azzal, hogy hisznek a javaslatomban, akár nem, bennem, már csak az adott könyv kézbevételétől is feltámadnak az emlékek, az egykori tiszta érzések, a viharos kétségek. Nem bírok ilyenkor ellenállni: miután visszakerül hozzám a könyv, én is (?) elolvasom, hogy tisztán felidézhessem életem könyvhöz fűződő szakaszait. Az utóbbi hetekben Adrian Mole – méltatlanul elfeledett – naplóit olvastam. Tizenkét év után.

Macskabajusz
A fent említett céllal újraolvasott regényeknél engem mindig szíven üt azok időtlensége. Hogy majdnem ugyanazt az érzelmi reakciót váltja ki belőlem, mint egy évtizeddel ezelőtt. A 13 és ¾ éves naplókat olvasva arra gondoltam, milyen apró gondok is jelentik Adriannak a világot, amely nyilván rám is igaz volt. Az első szerelem, az útkeresés, a szülőkkel való folyamatos harc, a baráti közösségbe tartozás kérdése… ezek mindenki számára ugyanolyan fontosak akkor, amikor megéli őket, viszont visszatekintve eltörpülnek a világ gondjai mellett. Így viszont még a legkínosabb kudarcok is jó, mesélnivaló emlékekké válnak egy bizonyos idő távlatából. Mert pár évvel később már el merjük fogadni, hogy milyen nevetségesek is voltunk „macskabajusz” növesztés közben, vagy mikor nekiálltunk mi is megírni a saját nagyregényünket, melynek képzelt sikerével semmissé tehettük volna otthon a nyelvtan hármasunkat. Emlékszem, tizenévesen a legnagyobb igazságokat fogalmazta meg számomra ez a könyv, ma viszont egy olyan görbe tükröt kapok tőle, ami nem hagyja elfelejteni azt, milyen naiv és tiszta is tud lenni egy tizenéves. Na meg idegesítő.

A norvég bőripar
Most már ráeszméltem: különböző korszakok vannak az ember életében, és mindegyik lelki állapotnak megvannak a maga könyvei. Ha akkor (a helyes időben) nem olvasunk el egy-egy könyvet, lehet, hogy örökre elveszik a számunkra – és a felnőttek nemes feladata, hogy ezt megakadályozzák. Nem hiába ajánlanak a magyartanárok könyveket az olvasni szerető diákjaiknak… mert ha nincsen egy irányító kéz a fiatal életében, akkor sajnos olyanná válik, mint Adrian Mole, az újsütetű entellektüel. Egy olyan ember – derül ki második, tizenöt évesen írt naplójából –, aki mindent tud a norvég bőriparról és a 18. századi orosz irodalomról. Hiszi magáról, hogy művelt, hiszen kortársai közül senki más nem tud ezekhez a témákhoz hozzászólni – viszont ki kell keresnie a monogám szót az értelmező kéziszótárból, és majdnem megbukik az angol záróvizsgán, mert „komolytalan” könyvet derogál neki olvasni. Igen, sokszor hangosan felnevetünk ezen az abszurd humoron, aminek a részesei leszünk Adrian naplóinak segítségével, de aztán, hogy kinevetjük a főszereplőt, elgondolkozunk: vajon mi tényleg nyertünk azzal, hogy csupán a kötelező irodalom összefoglalóját olvastuk otthon?

Egy új angol eposz
A héten azonban új csodáját fedeztem fel ennek a könyvsorozatnak. Emlékszem ugyanis: Adrian huszonéves naplói unalmasaknak és nevetségesnek tetszettek számomra, amikor tizenéves fejjel azokat olvastam. Azonban most, huszonévesen igencsak más megvilágításba helyeződtek a huszonnégy éves Adrian Mole problémái. Mert immár én is belátom: tényleg sokat számít, hogy mennyi pénzt is kell költeni arra a bizonyos albérletre, milyen messze lakunk a munkahelyünktől, és hogy vajon szeretjük-e a mindennapjainkat? Ezeket az új problémákat viszont ugyanazzal a száraz, kimért angolsággal kapjuk meg, amelyet megszoktunk, ráadásul ugyanazzal a lelki beállítottsággal, amely így, a negyedik kötetre már közeli ismerősünkké teszi a naplóírót.
Mert a gyerekkori szerelem ugyanúgy lobog, a szülőkhöz való hozzáállás szintén katasztrofális, és az álom (egy új angol eposz létrehozása) ugyanúgy az elsődleges álom marad, amelyet még akkor sem feledett el, ha éppen mosogatóként dolgozik egy étteremben. Mert ki engedheti meg magának manapság, hogy húsz évesen elérje a céljait, és utána céltalanul vegetáljon?

Talán a gyújtogatás kivétel
Megkockáztatom, hogy ezt az utóbbi kötetet megint pont jókor olvastam el. És talán egy évtized múlva megint nevetni fogok Adrian és az én butaságaimon, közös sekélyességeinken és (akkor már) remélhetőleg könnyen megoldható problémáinkon. De persze most még ezek jelentik számomra a világot… és talán ebben az időtlenségben rejlik a könyv és az írónő, Sue Townsend zsenialitása. Ugyanis a regényfolyam itt nem állt le: egy-két köteten belül hősünk végre olyan munkát kapott, amit szeret (majd kiábrándul belőle), háztulajdonos lesz, amelyet egy őrült nő felgyújt, mindeközben pedig boldog apa, aki gyerekeit entellektüelnek próbálja nevelni…
Ezek a problémák még nem érkeztek meg az életembe. De mivel belül Adrian ugyanaz maradt, ugyanazok a dolgok motiválják – a Pandora iránti reményvesztett szerelem és az Ímhol hazám sík hegyei kéziratának befejezése –, ezért örömmel, egy régi ismerős szenvedéseinek tanújaként, kívülállói élvezettel olvasom ezeket az új köteteket is. De most már merem azt állítani, hogy eljön az idő, amikor én is hasonló problémákkal fogok szembenézni (talán a gyújtogatás kivétel), és csak remélem, hogy egy-két évvel később ugyanúgy nevetségesnek fognak hatni számomra ezek a hatalmas problémák, mert rájövök, hogy a legrosszabbnak vélt időkben is bőven volt okom arra, hogy boldog legyek.