Mint ahogy azt már néhány korábbi cikkünkben is elemeztük, most ismét arra keressük a választ, hogy a fiatalok olvasási szokásai miként is alakulnak napjainkban. Fontos erről minél többet beszélni, értekezni és vizsgálni, hiszen nem tudhatjuk pontosan, hogy az olvasás önmagában mit és hogyan befolyásol, így adott esetben a fiatalok sem tudják, hogy szükségük van-e a könyvek bújására, avagy nyugodtan beizzíthatják az xbox-ot.
Az újabb témafeldolgozásra egy nemrégiben megjelent felmérés szolgáltat okot, melyet tizennégy és tizennyolc év közötti diákokon végeztek el. Az olvasás szerelmesei számára a „borsódzó hát” rovatunk következik.

Pláza és irodalom
A netgeneráció olvasási attitűdjei címmel jelentették meg tanulmányukat Dr. Gombos Péter, Hevérné Kanyó Andrea és Kiss Gábor, céljuk a 9.-12. osztályos tanulók vizsgálata volt. Azért éppen ők, mert esetükben már nyilvánvalóan érzékelhetők a különbségek az idősebbekhez képest (a legidősebbek is 1995 után születtek), így ők jó visszajelzést adhattak a kisgyermekkori hatásokról éppúgy, mint a felső tagozatos irodalomtanítás eredményességéről. „Kérdőívünkkel jórészt az olvasásszociológia tárgykörébe tartozó felvetésekre kerestünk választ, de ennél többet is szerettünk volna megtudni. Nagyon fontosnak tartottuk az attitűdvizsgálatot, az olvasáshoz, az irodalomhoz való viszony feltárását a megkérdezettek esetében.” – írták a felmérés vezetői.
A felmérést kitöltők adatait figyelembe véve azonban elmondható, hogy néhol nem bizonyult kellően reprezentatívnak, például a válaszolók lakóhelyének eloszlása (zömében falusi és kisvárosi diákok, nagyvárosokból kevés válasz érkezett), és a helyesen kitöltött kérdőívek száma is csupán 548 volt, azonban a nemek aránya csaknem tizedre pontosan megegyezik az országossal.
Az első kérdésre, ami a szülők legmagasabb iskolai végzettségére irányult, elég vegyesen alakultak a válaszok, az apák közel fele (41,21%) szakképzettséggel rendelkező, míg az anyák közt a diplomások vannak többségben (29,31%). Ez a kérdés tulajdonképpen egy olyan premissza, amiből önmagában nem sok mindent lehet leszűrni. Egyéb adatokkal összekapcsolva azonban fontos is lehet, hogy valaki milyen családi közegből jön, úgymond milyen annak szellemi színvonala.
A következő annak vizsgálata volt, hogy mivel töltik a szabadidejüket a kamaszok. 15 lehetséges válasz közül kellett mindegyiket 1-5-ig értékeljék, majd ezeket átlagolták. Talán nem meglepő, hogy az élen a baráttokkal való időtöltés végzett, ezt követi a zenehallgatás, a számítógépezés és a sportolás, ebben a sorrendben. A lista legalján a „plázázás” végzett, ám nem sokkal az ismeretterjesztő irodalom, valamint a szépirodalom olvasása mögött. Továbbá elmondható, hogy a lányok közel annyira szeretnek plázázni, mint szépirodalmat olvasni, az ismeretterjesztő irodalom azonban alig érdekel valakit.  A fiúk nyilván plázázni utálnak a legjobban, inkább fejtenek rejtvényt, vagy olvasnak szépirodalmat.
Halkan azért megjegyezném, hivatkozva a készítők adataira, hogy a falvakban a gyerekek (tehát a kitöltők közel fele) igen ritkán találkoznak egyáltalán plázákkal, így oda nem is nagyon tudnának járni. Valószínűleg ugyanezt a lehetőséget egy Budapesten végzett felmérésen sokkal többen értékelték volna jobbra. Így a valóság az, hogy a legalján mégis az olvasás kullog, az így diszkvalifikált plázázás helyét átvéve.

Fent vagy FB-n?
Fontos kérdés a felmérés perspektívájában a számítógép előtt töltött idő mennyisége, melyre talán nem érkeztek meglepő válaszok, azonban érdemes ehhez hozzátenni, hogy a felmérés megkezdése óta eltelt lassan 3 év, amióta az okostelefonok abszolút beépültek a fiatalok mindennapi időtöltésébe. Tehát ha utóbbit is be lehetne számolni, az akár meg is kétszerezné a kapott adatokat, mondják a felmérés készítői.
Ehelyütt azonban csak a számítógép előtti bezárt világban eltöltött órák számítanak. Az eredmény érdekesnek mondható, bár ez attól is függ, hogy ki mennyire behatóan foglalkozott eddig a monitorok garmadája előtt poshadók generációjával. Így azok számára, akiknek figyelmét eddig ez a jelenség eddig elkerülte, sokkoló lehet, hogy a fiatalok majd’ egyharmada 3-4 órát jelölt meg, sőt, akik ennél többet jelöltek (fiúknál 14%, lányoknál 11%), azok száma is meghaladja azokét, akik egy óránál kevesebben gépeznek (átlagosan kb. 8-9%). Azonban mielőtt kardunkba dőlnénk, még hozzá kell tenni, hogy a többség csak 1-2 órát, és egy komolyabb réteg (fiúknál kb. 20%, lányoknál kb. 15%), egyáltalán nem használja naponta a számítógépet.
Abban semmi meglepő nem mutatkozik, hogy az időt leginkább közösségi oldalakon, illetve azokon való cseteléssel töltik el a fiatalok, ez leginkább az átalakult kapcsolattartási mechanizmusnak tudható be. Az iskolatípusok (szakiskola, szakközépiskola, gimnázium) és a világhálón töltött idő között nem figyelhető meg számottevő összefüggés, főleg azért, mert a kitöltők nagy része gimnazista, így a másik két esetben amúgy sem lehetne messzemenő következtetéseket levonni.

Tanárnő, én annyit olvasok, hogy hű!
Mindezek után rátérhetünk a legfontosabb kérdésre, mégpedig hogy mennyit és mit olvasnak a megkérdezettek. A mennyit kérdésre nagyon valószínű, hogy „szépített” válaszokkal operáltak a diákok, erre pedig két dolog enged következtetni: az egyik, hogy a „mennyit?”  kérdés után a „jelenleg mit?” rovatba alig érkeztek konkrét válaszok. A másik pedig, hogy míg azok aránya, akik évente egy könyvet sem olvasnak el ebben a tesztben csupán 14% volt, ehhez képest egy néhány évvel ezelőtti tesztben ugyan ez az arány 60% (!) volt, egy másik felmérésben pedig közel 30%. Látható tehát, hogy nagyon rapszodikusak az eredmények, talán a diákok olykor maguknak sem szeretik bevallani, ha keveset olvasnak.
A felmérést kidolgozó triász ezúttal szerette volna behatóbban tanulmányozni, hogy miket is olvasnak a fiatalok, így nem csupán konkrét könyvcímeket adtak meg, illetve adtak lehetőségeket a listán kívüli válaszadásra, hanem a műfaji eloszlást is a vizsgálódás tárgyává tették. Utóbbit elsősorban azért, mert korábbi külföldi eredményekre, illetve saját tapasztalatokra alapozva úgy vélték, hogy a korábban rétegirodalomként kezelt „fantasztikus regények” már hazánkban is komoly népszerűségnek örvendenek a fiatalok körében. A feltevésük annak ellenére is igazolódott, hogy alapvetően úgy különítették el a műfajokat, hogy azt könnyen kategorizálni tudja az egyszerű deák is, és senkinek ne kelljen az irodalmi tipológia útvesztőiben barangolnia.
A „fantasztikus regény” kategóriája magasan az élen végzett, ám nem a manapság oly népszerű vámpíros könyvek dobják meg az eredményt, ugyanis ezt –éppen e célból- külön kategóriaként adták meg. A nemek szerinti bontásban nyilván komoly különbségetek lehet találni, így ezt érdemes külön is vizslatni.
Bizonyos eredmények korábbi felmérések vagy a személyes tapasztalatok alapján nem voltak meglepőek (a lányok esetében a szerelmes-romantikus, a fiúknál a történelmi regények népszerűsége – előbbit 48%, utóbbit 38% jelölte meg), de születtek kevésbé kiszámítható adatok is. Így a lányok körében például komoly népszerűségnek örvendenek a meseregények, a korábbi trenddel ellentétben. Kérdés azonban, hogy a válaszadók mit is értettek pontosan meseregény alatt.
A fiúk körében a fantasy-regények népszerűbbek, a külön megadott „vámpíros regény” kategóriában azonban közel azonosak az értékek.
Az is foglalkoztatta a szerzőket, hogy vajon született-e a közelmúltban olyan mű, ami valószínűleg az egész generáció által ismert és/vagy olvasott, tehát amolyan „közös témát” jelenthet. Nos, egyértelmű, a Harry Potter ez a mű, ezt mindenki ismeri, vagy látta, vagy olvasta, tehát beszúrható tulajdonképpen bármikor bárkinek. A másik ilyen mű pedig az Alkonyat sorozat, a fiatalság – de sokkal inkább a lányok – körében rendkívül elterjedt mű, a válaszadók 41%-a jelölte be Stephenie Meyer regényeit.

A tények viszonya
A megismert adatok már elegendőek ahhoz, hogy egymással összefüggésben is következtetéseket lehessen levonni belőlük. Így a kutatók megerősítést kaptak több, egyrészt más kutatások által korábban mért tapasztalatokra, másrészt egy eddig inkább teoretikusan jelenlévő tényezőre. Előbbi szerint a szülők iskolai végzettsége nagymértékben függ össze a gyermek olvasási aktivitásával, nyilván egyrészt az ezirányú nyitottság miatt, másrészt egy jóval gyakorlatiasabb okkal összefüggésben: több könyv van otthon. Bájosan egyszerű tehát.
Utóbbi, vagyis a korábbi feltételezés pedig, miszerint a gyermekkorban történő meseolvasás rendkívül fontos tényező lehet a későbbi szellemi fejlődésben, beigazolódni látszik. Egyrészt szerencsésnek mondható, hogy a diákok számottevő részének (kb. 60%-nak) rendszeresen olvastak esti mesét, mindössze körülbelül egytizedüknek maradt ki ez a rendkívül determinánsnak tűnő élmény. Ugyanis az tapasztalható, hogy akik évi egy könyvnél kevesebb könyvet olvasnak, azok közül kétszer annyian vannak, akiknek nem meséltek soha a szülők, mint azok, akiknek rendszeresen. A másik végleten ennek pedig nyilván nagyjából a fordítottja látható: az elit olvasók (évi minimum tizenkét könyv) körülbelül 43%-a kapta meg a napi estimese-adagot.
Az internetezéssel való összefüggés terén kiemelhető, hogy akik egy óránál kevesebbet, vagy egy-két órát töltenek a gép előtt, azok közül több az, aki legalább havi egy könyvet forgat, ám az ő számuk mindenhol magas. Ezt azonban talán be lehet tudni a tesztet kitöltők lódításának is, szinte biztos, hogy nincs ennyi elit olvasó (lásd fentebb).

Matula bácsi, most nincs kedvem horgászni… de fontosnak tartom
Végezetül pedig jöjjenek azok a kérdések és válaszok, melyek arról adhatnak képet, hogy milyen a gyermekek irodalomhoz való viszonya, illetve hogyan értékelik az általuk olvasott műveket.
E kategóriában az első kérdés arra irányult, hogy hogyan fejeznék be a „szerintem az olvasás…” kezdetű mondatot. A válaszokból arra lehet következtetni, hogy nem kell különösebben firtatni, hogy az olvasás fontos, valamilyen formában a nagy többség így vélekedik. Cikinek alig 1% tartja, ami remek, hiszen eszerint ebben a képzavarban csupán öt-hat válaszadó szenved.
Elgondolkodtató azonban, legfőképp pedagógiai szemszögből, hogy milyennek tartják a gyermekek az irodalmi szövegeket. Sokan emelték már fel hangjukat az eszement kötelező-irodalom listák miatt, miszerint sok műre egyszerűen nem elég érett egy középiskolás diák. Ide lehet sorolni a Légy jó mindhalálig, az Odüsszeia (9. osztályban!), vagy az Egri csillagok (5. osztály) kötelezővé tételét, ami ebben a korban igencsak aggályos, hiszen általában nem segít megszerettetni az olvasást, vagy az irodalmat a tanulókkal. Ebből az állapotból pedig sokkal nehezebb dolga van az egyszerű irodalomtanárnak a későbbiekben legalább némi érdeklődést kicsikarnia a magát az Odüsszeián átverekedő, fásult, „hagyjuk már az egészet” diákból. Pedig az olvasmányok 90% tényleg remek, pusztán a célközönség nagy kapufa. Egy 2009-es felmérésből (akkor magyartanárokat kérdeztek meg) pedig kiderült, hogy felső tagozatban a tanárok csak elenyésző része olvastat diákjaival nyolcvan évnél fiatalabb (!) regényt kötelező olvasmányként. Nem is csoda tehát, hogy a válaszok közül az „általában régiek”, vagy az „általában nehezen érthetők” az élmezőnyben végzett. Emellett pozitívum, hogy megközelítőleg ugyanennyien gondolták azt is, hogy fontos dolgokról szólnak, és általában tanulságosak.
A kutatók szerint az irodalom elsősorban művészeti ág, amely egyfajta művészeti (nem zenei, nem képzőművészeti stb.) alkotások egy csoportját jelöli. Az irodalom, mint tantárgy e művészeti alkotásokkal foglalkozik. Így az irodalmat ehhez mérten lenne érdemes oktatni, nyilván nem úgy, hogy ha rajzórán rajzolnak, akkor irodalmon írjanak például egy szonettet, de mint művészetet, éljék meg a diákok befogadóként. A befogadásra alkalmassá tétel viszont a tanár feladata, ehhez pedig olyan tantervre lenne szükség, ami segít az olvasást valódi élményként megélni. További probléma pedig – ebből a kutatásból is az szűrhető le –, hogy talán az irodalom az a tantárgy, ami a leggyakrabban szorulna vérfrissítésre. Az irodalom egy egész életen át fontos és meghatározó élmény, elfoglaltság és a fejlődés alapjául szolgáló tevékenység kell, hogy legyen. Így kötelező lenne a társadalom, a fiatalság változásaira egy irodalom-oktatásbéli paradigmaváltással reagálni, ám ez sajnos még várat magára.

Tanár úr kérem...
Végezetül pedig az is kiderült, hogy egy jó regénytől leginkább kikapcsolódást és szórakozást várnak a diákok, de fontos számukra a regény tanulsága is. Sajnos a pedagógusok is gyakran elkövetik azt a hibát, hogy csak olyan történetet adnak a gyerekek kezébe, amelynek egyértelmű, s persze nagyon pozitív „üzenete” van. Pedig régóta tudjuk, hogy a túlságosan nyilvánvaló, kifejtett, kimondott tanulság éppen, hogy érdektelenné teszi a mesét a gyerek számára. Aligha véletlen, hogy a tündérmesében soha nincs kimondva a „megfejtés” – vélik a kutatók.
Végezetül tehát megállapítható, hogy a vizsgált generáció olvasáshoz való negatív, vagy főképp passzív hozzáállása nem írható elsősorban a digitalizált világunk számlájára, bár kétségkívül nem használ neki. Azonban a két tevékenység (netezés, olvasás) egészen nyugodtan elférne mindennapjainkban, így sokkal inkább az olvasásra való igény hiánya az, ami a fiatalságot e tekintetben meghatározza. Ezért most az oktatáspolitika szervezői és a pedagógusok számára van feladva a lecke, hogy változást generáljanak. Igazságtalan lenne azonban az egészet a tanárok nyakába varrni, hiszen a probléma több tényezős, elemeiben külön szerepe és emiatt külön felelőssége is van mindenkinek. Mindazonáltal az irodalom népszerűsítésére talán ők a leginkább hivatottak.

Jó lenne egyszer eljutni oda, hogy az irodalom egy gimnazista számára ne valami régi, és valami nehezen érthető furcsaság legyen.