Kár is lenne tagadni, hogy az internet és annak egyre mélyebb bugyrai teljesen betüremkedtek a napi rutinunkba. Tulajdonképpen szinte mindenki naponta böngészik a hírek között a nagyvilágban történt eseményeket figyelve, vagy pusztán aziránt érdeklődve, hogy például barátunk aznap mit ebédelt. Ehelyütt inkább előbbi fontos, vagyis, hogy miként kutatunk a hírek és információk után.

Felületes mindennapok
Ma már egy hétköznapi ember számára is olyan technikai informátor-arzenál áll rendelkezésre, hogy semmi sem gátolja ismereteinek permanens bővítését. Ez vitathatatlanul pozitívum. Azonban van ennek egy másik, sokkal árnyékosabb oldala, miszerint olvasási kultúránk gyökeres átalakul. A jelenséget többféleképp lehet értékelni, vannak, akik temetik a hagyományos olvasás és művelődést, és vannak, akik éltetik az utóbbi évek vívmányai által hozott forradalmi újításokat. Ezzel a kérdéskörrel foglalkozott a minap a Washington Post, és foglalkozunk ma mi is.
Amikor megnyitjuk a böngészőt, általában kétfelé vezet az utunk: az adott, általunk használt közösségi oldalra, és/vagy valamilyen netes hírlapra. Azonban amikor böngészünk, megfigyelhetjük, hogy rengeteg, elsőre érdekesnek tűnő cikket, oldalt megnyitunk, majd amikor arra kerül a sor, hogy elolvassuk annak tartalmát, csak átpörgetjük, kulcsszavakra vadászva, és becsukjuk. Az egész nem több egy percnél, már meg is emésztettük. Az e fajta olvasási szokás, melyet „skimming”-nek neveznek, önmagában nem új. Azonban mivel minden nap szoktunk ilyen módon olvasni, előtérbe került, s vele együtt előtérbe került a hatásainak vizsgálata is. A vizsgálódás centrumában pedig az áll, hogy az interneten folytatott olvasási szokásaink mennyiben hatnak ki a hétköznapi olvasási szokásainkra. Amikor valaki például Tolsztojt olvas, mondjuk a Háború és békét még át-scannelni is eltarthat egy darabig. Persze nyilván nem érdemes.

Az olvasás tudománya
Maryanne Wolf, amerikai neurológus az utóbbi időben ilyen irányú kutatásokba kezdett, annak hatására, hogy magán is megfigyelte, hogy több interneten töltött óra után nehézkesé vált számára „offline” olvasni: „Nem viccelek, kínszenvedés volt átrágni magam Hesse Üveggyöngyjátékának első oldalán. Képtelen voltam lelassulni annyira, hogy ne csak átfussam a szöveget a kulcsszavakra vadászva.” – mondta a Tufts Egyetem kutatója, akinek a megfigyeléseiről könyve is megjelent “Proust and the Squid: The Story and Science of the Reading Brain.” címmel. Remélhetőleg azóta lelassult annyira, hogy immár képes volt elolvasni munkája gyümölcsét.
Érdekes megfigyelés továbbá az is, hogy az agyunk lényegében nem az olvasásra van kalibrálva: nincsenek olvasásért felelős génjeink. Hosszú idő alatt viszont, folyamatosan kifejlődtek ezirányú képességeik, és kvázi, agyunk alkalmazkodott az olvasáshoz. Mindez így meglehetősen furcsán hangzik, de így van. A jelenséget megfigyelések is jól alátámasztják: a szokások könnyen tudnak alakulni a külső körülmények hatására, mivel az, hogy hogyan olvasunk, inkább megszokás és nem alapvető agyfunkció kérdése.

Tanulási folyamat
Egy ehhez kapcsolódó érdekes kísérletet is elvégeztek pár éve, mérnök-hallgatók között. Az alanyok már mind azon generációhoz sorolhatóak, akik sok időt töltenek a képernyők előtti olvasással. A tesztben ugyanazon szöveget kellett elolvasniuk monitoron és papíron, majd egy, az olvasottakkal kapcsolatos tesztet kellett kitölteniük. Mind úgy érezték, hogy jobban sikerült, a monitorról olvastak alapján. Tévedtek, szinte mindenkinek jobban sikerül papírról. Jobb volt tehát a tanuló- és felfogóképességük. Mindez abból fakadhat, hogy a képernyőről való olvasás alkalmával, éspedig leginkább tanulás során, nehezebb a dolgokat memorizálni, nincsenek meg ugyanis azok a nüansznyi emlékeink, melyekkel társítani tudjuk az olvasottakat: ilyen egy lapozás, egy tapintás, egy gyors összehasonlítás, hogy vajon a következő oldalon még hány egybefüggő bekezdés vár ránk. Egy world-fájlt adott esetben csak görgetünk lefelé, nincsenek valós, kézzel fogható tapasztalataink.   

Net vs. könyv
Egyértelműen különbséget lehet tehát tenni a hétköznapi, „lineáris” olvasás között, amikor jobban elmélyülünk az adott könyvben, és az online olvasás között, amikor csak átfutjuk a szöveget, kulcsszavakat és kulcsmondatokat keresve. Előbbi egyszerű, letisztult, az oldalról-oldalra történő haladást maximum a lapok összeragadása gátolhatja, agyunk semmitől sem zavartatva ballaghat végig („lineárisan”) a mű cselekményén. Utóbbi viszont képekkel, hivatkozásokkal, reklámokkal, meg tulajdonképpen bármilyen vizuális elemmel van teletűzdelve, melyek mind zavarólag hatnak, mert lehet, hogy csak kis mértékben ugyan, de kiejt az olvasás, bizonyos folyamatosságot megkövetelő ritmusából. Viszont mialatt „időnket nem kímélve” elolvasunk egy könyvet, azalatt nagyjából húszszor annyi információt vagyunk képesek megszerezni, ha a scannelős-skimmelős olvasási mechanizmust alkalmazzuk. Felmerül, hogy akkor melyik a jobb, melyik preferálandó?
Nemrégiben már alakult is egy úgynevezett lassú olvasási mozgalom, amelynek tagjai szembemennek a modern világ által generált olvasási szokásokkal, és boldogan táncolják körül az ortodoxia rozsdás béklyóit. Ekkora feneket talán kár keríteni a dolognak, ugyanis véleményem szerint a kettő egészen nyugodtan megfér egymás mellet. Nem arról van szó ugyanis, mint amivel az ilyen és ehhez hasonló mozgalmak, tudósok riogatnak, hogy majd elfelejtünk novellát olvasni.

Ígért valami
A feszegetett problémának van egy olyan oldala, ami eddig nem került napirendre.
A kulcsszavak keresésének mechanizmusa ugyanis nem önmagában áll. Kialakulása összefügg az internetes szövegek sajátos logikájával. Azzal, amit esetleg úgy is nevezhetnénk: az „ígért valami keresése”.
Azáltal, hogy valóban rengeteg olyan eszköz van a kezünk ügyében, melyek a netezésre alkalmasak, a megszerezhető információk halmaza is kibővült. Így, ha eszembe jut valami, pár percen belül már tudom is a választ, hogy mikor született Illyés Gyula, vagy mondjuk, hogy hány holdja van a Jupiternek. A válasz lehetősége miatt pedig az információ-éhségünk is ugrásszerűen nőtt, hiszen képesek vagyunk azt bármilyen mértékben kielégíteni.
Így – visszakanyarodva –, ha híreket keresek, először szükségképpen egy címet látok, melyből eldönthetem: érdekel-e ez az információ vagy nem. Majd mikor a cikk bevezetőjét olvasva rájövünk, hogy nem feltétlen csak arról lesz szó, ami érdekel, vagy adott esetben szó sincs a cikkben semmi az áhított infóról, átfutjuk – skimmeljük – és becsukjuk. Egy tartalmas, számunkra érdekes cikk elolvasására azonban bőséges időt szánunk.
Más kérdés, hogy sok iromány vitathatatlanul „skimmelésre született”, a szónak ezúttal negatív értelmében.
Egy regény, egy szépirodalmi mű esetében nincs ilyen ígéret: nem a nettó információszerzés reményében olvassuk végig például A Katedrális-t. Nem azt várjuk a könyvtől, hogy kiderüljön, hogyan épül egy katedrális. Nem.  Ezzel szemben akármelyik jó könyvre igaz az, hogy minden szava és betűje rejti az információ egészének egy részét, melyek birtokában magam is az olvasó is a cselekménybe huppan, és együtt veheti a levegőt a könyv bármely hősével. De ehhez minden szóra, sőt minden írásjelre szüksége lehet.
Így, ha kell is a scannelős-skimmelős olvasási technika terjedésének problémájára megoldás, az nem a „lassú olvasás” mozgalmában rejlik. Sokkal jobban teszi az, aki aggódó szemmel néz a fiatal generációra, ha elmeséli, megmutatja, érezteti az olvasási technikák közti különbséget, ahelyett, hogy mondjuk, a kukába vágná a gyerek IPhone-ját, így megóvva őt a gonosz internettől. Mert meglehet, olyan világba kerültünk, amelyben mindkét olvasási technikára szükségünk van.