Korunk egyik talán legszebb és legkínosabb kérdése a nyelvtanulás. Aki már tud, az kacag azokon, akik nem bírnak a nyelveken beszélés adományával, mások pedig nem hajlandók megszólalni idegen nyelveken, büszkén arra, hogy ezt megtehetik. Viszont a jövő generációja egyre kevésbé teheti ezt meg – a felvételihez, diplomához, de lassan már minden munkához szükség lesz megbízható nyelvtudásra, vagy legalábbis az ezt igazoló dokumentumokra. De ha már kénytelenek vagyunk tanulni, akkor hogyan érhetjük el a legkisebb erőfeszítéssel a legnagyobb eredményt? Melyik nyelvtanfolyamra fuvarozzuk gyermekünket (hogy biztosan oda is menjen)? Milyen eszközök és felszerelések nélkülözhetetlenek, mik azok, amik segítenek?
Nyelvismereti és nyelvvizsga gyorstalpaló rovatunk első száma jelentkezik.

A tanár és a papír
Az első kérdés, amit fel kell tenni magunknak az, hogy nyelvismeretet szeretnénk elsajátítani, vagy csak az azt igazoló dokumentumra lesz szükségünk. Beszéljünk elsősorban az utóbbiról – hiszen talán ez a sürgetőbb probléma, amit módszeresen, és kis szerencsével, igen könnyen át lehet adni a múltnak. Ha belátható határidőn belül nyelvvizsgára van szükségünk, akkor mindenképpen a három fő nyelv valamelyikét, az angolt, franciát vagy németet kell választanunk. Nem azért, mert ezen nyelvek elsajátítása sokkal könnyebb vagy gyorsabb, hanem mert ezekből a nyelvekből nem csak a Rigó utcában lehet levizsgázni. Akár abban a nyelviskolában is, ahol tanfolyamra jártunk. Mert ilyenkor, ha a papír számít, tanfolyamra kell járni! Ne rémüljünk meg, ezek a kurzusok már a mi időnkhöz és pénztárcánkhoz igazodnak, de mégis ami a legfontosabb: mi választjuk meg, mennyi idő alatt szeretnénk eljutni egy adott szintvizsgára (és a minket tanító tanárok fogják javítani a teszteket). Így már egész emberségesen hangzik, nem igaz?
Semmilyen felesleges tudást nem kell megszereznünk, tanáraink csak és kizárólag a lényegre fognak szorítkozni, ráadásul a vizsgán előforduló feladattípusokra koncentrálva fogják gyakoroltatni velünk a leadott anyagot. A szóbeli? Mindenki hallotta már azokat a legendákat, amelyek szerint gipszelt lábú fiatalok állnak sorban a vizsgabizottság előtt, hogy mindenképpen az előre kiszámított témáról kelljen beszélgetniük az oktatóikkal. Felesleges erőfeszítés. Húsz tételt egy százórás tanfolyam ideje alatt bárkibe belé tudnak verni. Mert ha kell, szavanként tanítják meg a válaszokat. Egy szabály van: fizetni kell, és bejárni az órára. A tanárunknak a saját jó hírének növelése, nekünk meg egy papír megszerzése a cél.
Higgyük el, a kettő rendelkezik közös mezsgyével!

Beszélni! Beszélni! Beszélni!
De mi van, ha állást kaptunk egy külföldi cégnél? El kell utaznunk, és túl kell élnünk néhány hetet külföldön? Itt már sajnos (?) használható nyelvtudást leszünk kénytelenek gyűjteni. Megint csak őszintének kell lennünk saját magunkkal: tanultuk-e már az adott nyelvet, és mennyire akarjuk elsajátítani azt, mennyire tudjuk ezen egy feladatnak legalább időlegesen, alárendelni életünket?
Ha tanultuk már a kiszemelt nyelvet, akkor vegyük elő a jegyzeteinket, és próbáljuk átnézni őket! Higgyék el, én sem kis nosztalgiával forgatom gimnáziumból hátramaradt, telefirkált Paris pas á pas tankönyvemet. Nem elhanyagolható tudásra, és egészen kellemes emlékekre lehet így rálelni. (Ebben az esetben nyugodt szívvel ki lehet hagyni a következő lépést.)
Viszont, ha nem ismerjük egy nyelv alapjait, akkor ismét csak kénytelenek leszünk eljárni egy „szuperintenzív” kezdő nyelvkurzusra. Itt felmérhetjük, hogy képesek leszünk-e megtanulni a nyelvet, és ha igen, mennyi szabadidőnkbe is fog ez kerülni.
E tanfolyamok célja nem a gyakorlás vagy felesleges feladatok töltögetése – egyszerűen leadják (elmagyarázzák) a tananyagot, mely után otthon kell a szavakat és a nyelvtant elsajátítani. Nem mindenki képes erre, de ha mi igen, akkor ez itt egyértelművé fog válni.
Amint végeztünk ezekkel a leckékkel, és már rendelkezünk bizonyos (elméleti) nyelvtudással, akkor pénztárcánkat nem kímélve vegyünk beszédcentrikus nyelvórákat magántanártól. Igen, tudom, hogy szörnyen hangzik, de higgyenek nekem: csak akkor tudunk haladni, ha hozzánk mérik a tananyagot, és ha nem tudjuk megúszni az óráról órára való készülést. Nem lehet egy fél év anyagát egy hét alatt megtanulni (köszönöm, hogy belém vésted ezt a tudást is, kedves ELTE!) Mert ha használható nyelvtudásra van szükségünk, azt nem fogjuk tudni megszerezni levélírás és mondatkötögetés mellett. Kénytelenek leszünk beszélni-beszélni-beszélni!

Na, az felbecsülhetetlen
De mindenek előtt, legyünk őszinték tanárunkkal! Mondjuk meg neki, meddig lesz szükségünk szolgálataira, mik a céljaink! És akármit is mond, ne járjunk hozzá heti két alkalomnál többször. Annyi pont elég lesz az otthon megtanult passzív szókincs aktivizálásra. Mert ezt kénytelenek leszünk realizálni már az elején: ez nem a nyelvvizsga előkészítés! Otthon kell hozzátennünk a legtöbbet tudásunkhoz – de ha szemünk előtt egy jól látható cél lebeg (avagy az ettől való félelem ösztönöz), akkor le fogunk ülni, és tanulni fogunk. Nap, mint nap.
És bár nagyon sokáig úgy érezzük, hogy semmit nem javultunk, amikor egyszer csak sikerül megértetnünk magunkat egy tőlünk segítséget kérő külföldivel (még ha el is küldjük szegényt a nem jó irányba), na, az felbecsülhetetlen lesz!
A nyelvtudás sajnos ilyen: a legváratlanabb helyzetben fog segítségünkre sietni. És ha előtte nem bőgtünk le valamikor hasonló szituációban egy hatalmasat, akkor meg se fogjuk látni, hogy mennyire eredményesek voltunk. Vegyük észre! És ennek eljöveteléig se hagyjuk abba a tanulást! Mindenkinek el fog jönni ez a pillanat.
Ennyit garantálni tudok.