„Lenyűgöző… mesterien szörnyűséges… egyszerre van benne George Lucas, Monthy Python, Doctor Who és John Milton”, „Posztmodern punk tündérmese.”, „Terry Pratchett írna hasonló könyvet, ha két hónapra összezárnák egy cellába Franz Kafkával”.
Nem csak Párizs, de talán az is megérne egy misét, hogy kik és milyen indíttatásból firkálnak tele egy egyébként tökéletes borítót és hátlapot ilyen idézetekkel… De hagyjuk a marketinget! A lényeg, hogy ha olvastam is, nem próbáltam értelmezni ezeket, csak felütöttem a könyvet – és jól is tettem. Neil Gaiman Soseholja volt kezemben, ebben a rendkívül rövidre sikerült karácsonyi szünetben.

Fent és lent
Látogassunk el Londonba! A városba, ahol párhuzamosan két világ létezik. Láttuk már a metróhálózatot? Na ugye. A fent, ahol a meg nem értettség katonái próbálják meggyőzni magukat (sikerrel) létük jogosságáról. Céges vacsorák, ütemezett eljegyzés, a jól ismert sémák ismétlése… élet? Richard Mayhew ennek a világnak a része, de minden nap érezte: valami nincs renben – valami hiányzik. Vágy, izgalom? Talán ironikus, de abszolút logikus, hogy egy ösztönös cselekedet (évek óta talán az első) tudja csak kirántani ebből: segített egy hajléktalannak látszó, vérző lányon. És elvesztett mindent, amije csak eddig volt, vagy birtokolni vélt. Üdvözöljük Lenti Londonban!
Gaiman mintegy torz tükörként megteremtette a fenti nagyváros ellentétét. A metróvonalak egy feudális rendszer részei, örökösen viaskodó grófságok csatáinak színterei. A helyet varázslat járja át, és sokszor csak a bátorság és egyéniség ment meg minket az azonnali felkoncolástól. Ez a főváros múltja lenne? De akkor mit keresnek itt a metrószerelvények, és parancsnak engedelmeskedő üdítőautómaták? Angyalok és halhatatlan főgonoszok? Hogyan lehetséges az, hogy ebbe a világba belépve – habár minden egyes életben töltött percért küzdenie kell – főhősünk nagyon régóta először  érzi életben magát?

Akár igaz is lehet
A történet nem lényeges: detektívregény és igencsak szórakoztató. Helyenként pedig tökéletes. A könyv varázsát inkább az adja, hogy elhisszük: akár még igaz is lehet. Kicsit valós, kicsit kitalált, igaz, de mégsem az. A regény helyszínei valóságosak és karaktereit is felismerhetünk magunk körül: a szenvedélyes vadászt, aki addig él, amíg célja van, a gonoszokat, akik csak azért azok, mert ezt várja el tőlük a társadalom, a simlist, aki a saját értékrendje szerint él, de ha bizalmat kap, valahogy mindig a jó oldalra keveredik. Habár egy angyalban remélem senki nem látja saját képmását… Itt pedig már át is csúsztunk egy nem létező világba: oda, ahol a patkányok szavát értik a lányok, és legendás szörnyetegek, na meg az apokalipszis várakozik a peronon.

Hamis álmok
De várjunk! Ezt mintha már átéltük volna! Átlagos népmesébe illő történet modern világunkba illesztve? Csillagpor? Filmes szerződés? Én – szerencsére –  nem látok ilyesmit a könyv közeljövőjében, ugyanis kerettörténete révén jóval túlnő ezen.  „Mese lett, felnőtteknek”. Gaiman az univerzális „szerelemre találás” motívumát inkább lecserélte a munkába álló új generáció nagyon is valóságos kétségeire. Mert talán nem csak én vagyok, aki már feltette magának a kérdést: „mikor is fog elkezdődni az igazi, kalanddal teli életem”? Richard-é elkezdődött, és mégis… mindvégig vissza szeretett volna térni régi, biztos valóságába. Amit (végül) vissza is kap. Maradéktalan boldogság? Nem éppen. Hiányérzete megmaradt, de most már meg is tudja nevezni, mi a baj: a biztonság valamit örökre elvett a fenti világ lakóitól. Tőle és tőlünk (?). Ő már tudja: a megpróbáltatások során érezzük magunkat igazán életben, csak az így szerzett barátság az igazi. Hamis álmokat kergetett és rossz döntést hozott.
Vajon vissza tudja csinálni?