Füstös kis kocsmában ülünk. Az idő és tér nem fontos. A füst meg hazugság, már betiltották.
A közösségi hálón szerveződött a csapat, minden hónapban összegyűlünk és megváltjuk a fantasztikus irodalmat.
A társaság vegyes, többségében poszt-egyetemisták, de jönnek fiatalabbak és akadnak hozzám hasonló, gyűrött arcú gyakorló apukák is.
A fő téma mindig egy könyv. Ha mód nyílik rá, az írót is meghívjuk. Egy sörre.
A boncasztalon most egy young adult van. És a szerzője.

Hivatalosan a young adult a klasszikus ifjúsági irodalom lenne a 12-18 éves korosztály számára. Van egy nagytestvére is, a new adult, a 18-25 éveseknek. Viszont én egy ideje úgy érzem, a young adult valójában a tizenhattól a huszonpár éves lányokat célzó, fantasztikus elemeket használó, romantikus ponyvairodalom szinonimájaként használatos.

Nagyon kíváncsi voltam. Őrá. Szerettem tárgyilagos közéletiségét. Fontos volt. Mellesleg egyidősek vagyunk. Mi baj lehet?
Ahogy kiejtem, rám támad.
– Ez nem young adult!
Rögtön éreztem: nincs rajtam füstszűrős sapka.
Rendben. Nem az. Akkor mi?
Egy zavaros és hosszú monológba kezd a fiatal felnőtteket célzó irodalomról. Még jó, hogy nem mondja ki: new adult, így vissza tudom fogni a lassan évenkénti korosztály alapon definiált műzsánerek iránti cinizmusom.

Nem segít az sem, hogy komolyabban belekérdezek a regénybe.
Miért vannak a stílustörések, indokolatlan jellemváltozások, miért nem koherens az írás világa, miért szövi át az ugyan finom, látens, de cél nélküli erőszak.
Azért, mert többször átírta. Meg azért, mert férfi vagyok és érzékenyebb vagyok az erőszakra.
Szó sincs a zsáner kliséiről, meg a kiadói, szerkesztői elvárásokról.

Talán túlságosan komorrá váltam. Próbálja menteni a helyzetet.
– És melyik a kedvenc szereplőd?
Hosszú másodpercek telnek. A fejemben zűrzavar: „Nézz már rám ember! Hosszú, zsíros haj. Szőrös. Ráncos. Húsz év mozgáshiánytól meg a gyerekektől, az asszonytól, a lakáshiteltől és az értelmiségi középréteg egzisztenciális stresszétől kövér. Szerinted ki a kedvenc karakterem? A Hoegaarden meg a Michelle Wild! Ők a kedvenc karaktereim. Csak rohadtul nem szerepeltek a regényben. Tényleg ennyire nem tűnik fel, hogy nem autogrammért jöttem?”
Keresem a polkorr egérutat. Nem találom.

Tűzszünet jelleggel beszélgetünk másról, irodalmi közéletről. Úgy tűnik, az irodalmi élet alakjai – legalább is a fantasztikumban – többnyire utálják egymást. A közös ellenség most baráttá tesz. Mosolyog is. Van remény!
Óvatosan visszatérek a témára.
– Ott van Lovas, meg Pratchett. Szeretem őket, de nem várok nagy dolgot tőlük. Ha látok is szerkezeti, stilisztikai hibát, meg tudom bocsátani nekik, hisz attól, hogy valaki bakizik viccmesélés közben, attól még a vicc lehet jó. Persze ha komolyan csináljuk, young adult vagy sem, az más.
A jól ismert súlyos másodpercek.
– Hát ekkora dicséretet én még nem kaptam. Neked voltak elvárásaid az írással szemben!
A kínos csönd most először a barátunk.
Mindketten élve hagytuk el a kocsmát.

Úgy látom, young adult körökben az elvárás nem egy ismert olvasói aktivitás, de, hogy az alkotó számára is oly annyira újdonság, hogy egy magánbeszélgetésben sem tud mit kezdeni vele, az sok mindent megmagyaráz a zsánerrel kapcsolatban.