Sajnos a tantárgyak többsége nincsen összehangolva: a történelem órákon a Dózsa-féle parasztfelkelés részletein aggódhatnak az éppen odafigyelő diákok, míg magyar órán Ady legjobb verseit hallgathatjuk meg. Humán beállítottságú diákként nem mernék reál tantárgyú példákat hozni, de szinte biztos vagyok benne, hogy ott is hasonló a helyzet.

Az érettségi környékén
A közoktatás egyik aktuális feladata, hogy olyan általánosan képzett egyének kerüljenek ki a középiskolák falai közül, akik elég betekintést nyertek egy-egy szakterületbe ahhoz, hogy el tudják dönteni, mivel akarnak tovább foglalkozni életükben. Természetesen ugyanúgy megvannak az előnyei is, mint a hátrányai ennek a koncepciónak, de az tagadhatatlan, hogy a 18-19. életévüket betöltő diákok az érettségi környékén fognak a legátfogóbb tudással rendelkezni arról a világról, amiben élünk, és amiben elődeink éltek. Az egyes tantárgyak tudásanyaga kiegészíti a másikat: az irodalmi stílusok váltakozása ugyanolyan jól nyomon követhető a képzőművészetben, mint ahogy a kultúra által „kierőszakolt” történelmi változások. Sajnos a tantárgyak többsége nincsen összehangolva ilyen szempontból a másikkal: a történelem órákon a Dózsa-féle parasztfelkelés részletein aggódhatnak az éppen odafigyelő diákok, míg magyar órán Ady legjobb verseit hallgathatjuk meg. Humán beállítottságú diákként nem mernék reál tantárgyú példákat hozni, de szinte biztos vagyok benne, hogy ott is hasonló a helyzet.

Kulcs a muzsikához
Ezen a problémán akar változtatni Pécsi Géza, Kulcs a muzsikához című énekkönyve. Az éneket roppant nehéz tanítani, hiszen a diáknak vagy van hozzá érzéke, füle vagy nincs. Nem lehet egy nem zenével foglalkozó iskolában attól függővé tenni az osztályzatot, hogy ki hogyan képes elénekelni a tanár egy-egy kedvenc dalát. Ha pedig ennyire szubjektív ez az egész, akkor miért kell, hogy szerepeljen mint kötelező óra a tantervben? Erre igen egyszerű a válasz: a műveltséghez ez is hozzá tartozik. Nem az, hogy el tudom-e énekelni a Klapka-indulót, hanem, hogy tudjam, ki volt Bach, esetleg  Kodály. Milyen indíttatásból kezdte meg Vikár Béla népdalgyűjtését a 19. században? Ha már szerepel a tantervben, akkor tantárgyként is kell kezelni ezt az órát. Pécsi Géza tankönyve pedig pontosan ezt teszi: érthetően, jól felépítve vázolja fel az adott korok zenei áramlatait, és megismertet minket a legnagyobb zeneszerzők életével és műveivel. Tanítani próbál. Zenét, nem éneket. Az eszköz adott, most már csak a tanárokon múlik, hogy használják-e, hogy képesek-e változtatni az eddigi módszereken.

Ha a tantárgyakat összehangoltuk volna…
Visszatekintve gimnazista éveimre, biztos, hogy nem mondtam volna ilyesmit. Sőt, minden bizonnyal haragudtam volna arra, akitől ilyesmit hallok. Nagyon. Kinek hiányzik még egy haszontalan tárgy, amire – jobb esetben – csak tanulni kell, rosszabb esetben pedig puskát írni, és izgulni a dolgozatok miatt. Sohasem tartoztam azon diákok közé, akik képesek voltak nap, mint nap tanulni minden egyes tárgyból. Jó, ha a dolgozatokra sikerült tisztességgel felkészülnöm. Így azonban el lehet képzelni a megrökönyödésemet, amikor az érettségi előtt jöttem rá arra, hogy egyes tételekben bizony nagyon nagy átfedések találhatóak. Mert erre szolgál ez a vizsga: rendszerezze az eddig megszerzett (?) tudásunkat, és örömöt leljünk abban, ahogy felfedezzük végre ezeket az összefüggéseket. Nem állítom, hogyha a tantárgyakat összehangoltuk volna, ahogy Pécsi Géza próbálkozott, akkor nagyobb szorgalommal tanultam volna. Hogy hétről hétre nem, az meg teljesen biztos. De jelentősen megkönnyítette volna az életemet, ha tudom, hogy a francia forradalom klasszicizmusa megegyezik Ludas Matyiéval. És nekünk, immár felnőtt generációknak nem az lenne-e a kötelességünk, hogy megkönnyítsük az utánunk jövők dolgát?