Tudom, csináltam volna jobbat. De ne így nézzük, lécci, nem vagyok én nagyhatalmú producer, sem rendező, és pénzem sincs, hogy (Magyarországon) díszleteket gyárt(as)sak, mint egyeseknek, nálunk az Alien én vagyok, mikor éjjel, félálomban kimegyek a mosdóba, aztán jól belenézek a tükörbe, mint az egyszeri mém hősnője, aki szépségmaszkban bandukol el a szállodai tükör előtt, és majdnem szívstoppol, midőn megpillantja ennen képét. 

Szóval nekem nincs pénzem, de igényeim, azok bezzeg vannak, így aztán el is mondom őket, mint a bolondgyermek. Hát, csókolom, ez a presequel, ez biza jó szar lett. Hadd fejtsem ki!

kép forrása

Kik azok a „rajongók”?

Az Alien-univerzumnak a kezdetektől fogva rajongója vagyok, természetesen leginkább az első, Ridley Scott-féle világé, amelyik megteremtette a teljes mitológiát. A James Cameron-folytatást, amelyet mindenki a legjobbnak tart, én annyira nem szerettem, de ki vagyok én, ugyebár, mindössze egy népi sarjadék, afféle parasztmellkasból kirobbanó értelmiségi csőcselék. Tetszett ugyanakkor a David Fincher-féle harmadik rész, amit a „rajongók” (kik azok a rajongók vajon, akikre a hitvány cikkek mindig hivatkoznak?!) nem szeretnek, és okés volt a negyedik rész is (Jean-Pierre Jeunet rendezésében). Az Alien vs. Predator-förmedvényeket természetesen szánalmasan rossznak láttam, de olvastam az összes témában megjelent könyvet, tucatnyiszor láttam rendezői és filmszínházi változatokat, és egészen jól elvoltam ebben az univerzumban. 

És akkor megérkezett Ridley Scott két mesterműve (előzményfilmje), a Prometheus és az Alien: Covenant, ami aztán – úgy tűnt – rajtam kívül egyetlen „rajongónak” sem tetszett (de komolyan, kik ezek, én még egyet sem láttam, csak kollektíven hivatkoznak rájuk a proliújságírásban, mint a legyekre), én viszont a szerelmesük lettem. Azt hiszem, meg sem tudom számolni, hányszor néztem meg (főleg a Prometheust, mert a Covenantbe a mester – a csicska „rajongók” kedvéért és elvárásainak engedve – kicsit túl sok hentelést pakolt a filozófia rovására, de azért ezt is szerettem, nagyjából bárminél jobban), és szorongva vártam, vajon lesz-e elég ereje (és ideje a rémisztően idős) Ridley Scottnak, hogy megcsinálja a preqeulek harmadik darabját, amelyik (így az én reményeim) hozzáférceli az ősmitológiát az első, Ripley-vel felütött részhez, így téve kerek mitológiai egésszé ezt a csodát. 

És akkor erre kapjuk a Romulust a képünkbe. 

kép forrása

Mestermű és… 

De még mielőtt tovább bosszankodnék ezen, kicsit vissza: a Prometheus olyan szintre emeli mindazt, amit az emberről, az univerzumról, a teremtésről, a kreált világokról, az űr borzalmas hidegéről és szenvtelen kegyetlenségéről gondolunk és gondolhatunk, ami egyrészt törvényszerűen nem tetszhet a hentelésre vágyó „rajongóknak”, másrészt viszont a teremtésmítoszok közül talán a legizgalmasabbak és legeredetibbekek közül való. És az egésznek olyan odacsapós hangulata van (gondoljunk a kezdő komor képsorokra és a hátborzongató zenére, az egésznek a baljós és intellektuális kihívásként is jól működő természetére), hogy a néző (még ha sokadszorra nézi is), félóra után vesz először levegőt, és talán a film vége felé (ahol muszáj lennie egy hollywoodi recept szerint forgatott grandiőz csatának, de üsse kő) engedi kijjebb a szék karfájának szorítását. Akkor is csak egy kicsikét. Mestermű, na. És nincs, egyáltalán nincs, egyik részben sincs semennyi, szemernyi, fikarcnyi, csipetnyi, mikronnyi, mokkáskanálnyi happy end sem. Ami a legnagyobb öröm számomra ezekben a poentírozott, lekerekített és happy endes filmekkel teli ótvaros világban. Bizony. Iszonyat van bennük, rémálom, szörnyűség, ami soha nem ér véget, már csak afféleképpen, mint az emberi szenvedés. 

Mestermű bizony, amiből már csak a harmadik és egyben utolsó láncszem hiányzott, ami összekapcsol mindent mindennel, és az Úristen (aka. mérnökök) nagy örömére onnan kezdve megbonthatatlanul forog tovább ez az univerzum… és akkor kapjuk helyette a Romulust. 

kép forrása

Tucatmű

Igen, tudom, hogy ez más, meg hogy időrendben a második rész előtt van, mellékszál, tudom, hogy nem Ridley Scott rendezte (bár – számomra érthetetlen módon, de nyilván pénzért – beleproducerkedett), tudom, hogy vannak a filmiparnak szükségszerűségei, leborulok a Magyarországon készített díszletek előtt, satöbbi – tudok mindent és értek is mindent, de hát akkor sem ezt vártam! 

Én Ridley Scott nagyszabású emberiségkölteményének (vagy inkább véres sagájának) harmadik, befejező részét vártam, erre itt van ez a bugyuta akciófilm, a hihetetlen megmenekülés utáni még hihetetlenebb megmeneküléssel felütött felfoghatatlanul hihetetlen megmenekülés történetével, egy az űrbe újra magát búcsúzkodás és végszavak után kilövő közepes hősnővel, akiben semennyi nincs Sigourney Weaver karizmájából (és különben is lassan tele lesz az űr önmagukat lefagyasztott, röpködő megmenekült hősnőkkel, come on már, de tényleg), női nemi szerveket imitáló űrlényszületéssel (na jó, ez azért éppenséggel nem érdektelen), korábban már ellőtt emberszerű űrlénnyel, gonosz androiddal (ezt Ridley Scott… vagy inkább: Ridley Scott ezt is milyen szépen, méltósággal, borzongatóan és mély filozófiával csinálta!) stb. stb. De az egész egyáltalán nem válik ki a közepes akciófilmek tengeréből, sem képileg (oké, képileg kicsit igen, de csak az űrlények miatt!), sem dramaturgiailag, na úgy aztán főképp nem, sehogy. Dehogy. Épp ellenkezőleg. Tucatmű. (Egyébként már akkor gyanús volt, amikor a reklámkampányáról láttam kisfilmeket: emberek hevertek az utcán, műanyag űrlényekkel az arcukon, hát sikerült ezt is bóvlisítani, köszi, igen tudom, hogy ennek a másik neve a merchandise és merchandize, épp ez a baj.) 

Hát így. Egyszer persze megnézhető, de egyszer minden megnézhető. Imádkozzunk, hogy Ridley Scottnak legyen ideje megcsinálni a Prometheus és a Covenant után a harmadik részt, mert bizony kizökkent az Alien-univerzum (egyébként már sokadszor, lásd Predator-mocskolások), ó kárhozat, hogy ő született (és van hivatva!) helyre tolni azt. 

Alien: Romulus. 2024. Rendezte: Fede Álvarez