Ridley Scott kitalálta és megcsinálta az első részt, aztán érkezett James Cameron, immár egy Terminatorral (vagy inkább: terminátorral) a háta mögött, és elkészítette a legnépszerűbb Alien-filmet. Kétség nem fér hozzá ugyanis, hogy a rajongói toplistákat messze ez a második rész vezeti, amelyik az első után hét évvel jelent meg, és – számos Alien-rajongó csoportban vagyok tag – mint látszik, ennek a sequelnek van a legtöbb lelkes követője.

Kép forrása

Űrlény plussz

Nem is csoda, hiszen talán ez a leglátványosabb, a leggrandiózusabb, és nem utolsósorban itt mészárolnak le a gonosz űrlények a legtöbb embert, ami fölötte látványos és borzongató. Amikor a Lurdy Mozi és a GoBuda Mozi egy-egy hétre műsorra tűzte az első három Alien-film digitálisan felújított, rendezői változatát, sejtettem, hogy ennek a premierjén lesznek a legtöbben. Voltak is szép számmal, és a kifolyt vérrel meg savval egyenes arányban némult el a vihorászás és a popcorn-eszegetés. Voltak párok alienes pólóban, amit állításuk szerint erre az alkalomra csináltattak, de magányos, mégis láthatóan házasemberek is, akiknek a párja inkább nem jött el a hentelést megtekinteni. Igazán remek hangulat uralkodott tehát a teremben, és el is kezdődött a mestermű.

Kép forrása

Boldog nyolcvanas évek

Mindig lelkesedéssel tölt el, mennyire szépen vezetett dramaturgiai ívet helyeztek el pár évtizeddel ezelőtt még a leginkább akciófilmszerű akciófilmekben is, mennyi képi sejtetés és finom kidolgozottság szerepel bennük. Itt csak két példát említenék: a komoran cigarettázó Ripley keze, egészen pontosan az ujjai a film elején éppen olyanok, mint az arctámadó csápjai – ezt a remek képi párhuzamot rendesen ki is aknázza a rendező, hosszan veszi közelről a kezet a kamera, majd eltávolodik, és csak akkor látszik meg, hogy csak a – ráadásul pozitív hős – főszereplő végtagja. (Micsoda boldog idők voltak egyébként azok a jövők, amelyeket a nyolcvanas években képzeltek nekünk! Az űrhajókban például úgy cigizik és szivarozik mindenki, mint a török, és senki nem szól rájuk; a manapság divatos nemi problémakörből is csak egy viccnyi van jelen: Hé, Vasquez, kérdezi egyik katonatársa a kissé csakugyan maszkulin, éppen ébredés utáni húzódzkodását végző félelmetes katonanőt, néztek már férfinak? Még nem. És téged?, vág vissza tökéletes ütemben a női hölgy.)

Kép forrása

Tizenöt perc

A másik a kidolgozottság: minden fokozás, minden lassú építkezés tökéletes ütemben zajlik; a tengerészgyalogosok színeváltozása (itt is mindenkinek saját arca és karaktere van, még ha csak az is a sorsuk, hogy egykettőre elhulljanak vagy Alienpete-lerakatként funkcionáljanak) hiteles és kellő ütemű, mértékű: például tényleg csak akkor áldozzák fel magukat a többiekért, amikor már semmi más eszköz nem marad, a Weyland–Yutani cég képviseletében eljáró főgonosz motivációi is teljesen érthetőek, még ha el is ítélhetőek, bűnhődése példás, gazfickósága brillíros jelenetekben tobzódik. (Nem beszélve arról, hogy amikor a filmvégi tizenöt perces visszaszámlálás indul, az valóban tizenöt percnyi hátralévő filmidő, szépen megtöltve kellőképpen látványos és emelkedő szívverésszámot okozó dús akcióval.)

Én ugyan Ridley Scott-rajongó vagyok (nem utolsósorban az előtörténetként funkcionáló Prometheus és Alien: Covenant című filmek miatt), de a tegnap esti mozizás után el kell ismernem, hogy bizony James Cameron nagyon tudja, mi kell a nézőnek: egy laza másodperc, egy fölösleges jelenet, egy lelassulás nem sok, annyi sincs az egész filmben, olyan feszes az egész dramaturgiástul, filozófiástul, képi világostul, hogy szinte peng, mint az Alien combizma mielőtt elrugaszkodik valamelyik áldozata felé.

Kép forrása

Vissza az LV426-ra

A történetet mindenki ismeri: a Nostromo egyetlen túlélője, Ripley kénytelen visszamenni az LV426-os bolygóra, ahova pedig soha nem akart volna visszatérni, mert oda közben a gonosz cég telepeseket küldött, akikkel – természetesen – megszakadt a kapcsolat. Ezúttal kemény tengerészgyalogosokkal érkezik vissza, de mint a bolygón megtalált, addig sikeresen bujkáló kislány – aki Ripley anyai ösztöneit is megmozgatja – mondja, „az nem számít…”; és valóban, úgy ropogtatják őket az űrlények, mint a cukorkát. Érdekes fordulat, hogy ebben a részben az android jó és az embereket segítő személy, szemben Ridley Scott világával, ahol (mint a későbbiekben kiderül) ennyire nem szép és kellemes a helyzet meg a robot–ember együttélés.

Egy a fontos: most van egy hetünk szélesvásznon megnézni ezt a műremeket is – hátra kell dőlni és élvezni a filmet. És örülni annak, hogy nem nekünk kell az LV426-ra (vissza)menni.

James Cameron: Aliens. (A bolygó neve: halál) 1986. Digitálisan felújított rendezői változat. Lurdy Mozi és GoBuda Mozi, március 30. – április 6. 18:30 és 21:00 vetítési időpontokkal.