Az Asterix-univerzum ugyanúgy tágul, mint a hagyományos világegyetem: eleinte csak a képregények léteztek (nem mellesleg meggyőződésem: ezek képviselik a csúcspontot), majd jöttek a rajzfilmek, és valamivel később beindult a filmgyártás is. Sajnos, mint minden táguló univerzumot, az Asterix-univerzumot is fenyegeti az ellaposodás veszélye, vagy inkább a bőr nélkül maradásé, hiszen a jelek szerint számos kültakarót kívánnak még lehúzni róla. Ennek a lehúzási módszertannak egyik állomása A középső birodalom című, nemrég bemutatott film.

Kép forrása

Gallok Kínában

A történet kiindulópontja kicsit sem üt el a hagyománytól, miközben azért mégis: azt megszokhattuk, hogy Asterixék rendre különböző népcsoportokkal találják szembe magukat (nem ellenfélként, hanem többnyire szövetségesként a dilis rómaiak elleni harcban), és ilyenkor rendkívül szellemes nemzetkarakterológiai jellemzéseket kapunk, melyeknek a vége természetesen és el nem ítélhető módon az, hogy kiderül: a gallok a legvagányabb nemzet. (Szükségük is van mostanában erre a nemzeti öntudatot erősítő önértékelési tréningra, ahogy a híreket nézi az ember.) Nem utolsósorban azért, mert van, ugye, az a bizonyos varázsital, amelyik legyőzhetetlenné teszi őket.

Nos, ebben a filmben sem történik másként, de míg a korábbi filmekben (hogy a rajzfilmeket ne említsük) mindig a képregények alapján megalkotott történetszál húzódott meg, ott már megírt nemzetekkel (britek, görögök, egyiptomiak stb.), itt nagyot és bátrat gondoltak az alkotók, és Ázsiából importáltak népet: a kínaiakat. Most ugyanis éppen egy kínai hercegnő kerül bajba és fordul Hasarengazfix törzsfőnökhöz, hogy Asterixen és Obelixen keresztül segítsen visszaszerezni a birodalmát. Közben a Vincent Cassel alakította (!) Julius Caesar is elindul meghódítani Kínát, így ezúttal ott csapnak össze gallok meg a rómaiak.

Újdonság, hogy a korábbi szereposztásokhoz képest (ahol Obelixet például Gérard Depardieu alakította) új, kevésbé karakteres színészek játsszák a főszerepeket, és hogy egy hivalkodó és páváskodó római katona szerepében megjelenik maga Zlatan Ibrahimovič is, aki önmagát (és a focipályán való viselkedését), illetve mindennek a karikatúráját adja tényleg viccesen, csak éppen a történetbe nem túlságosan szervesen illeszkedő módon.

Kép forrása

Unalomba fulladó történet

És ezzel el is érkeztünk a legnagyobb problémához. Nyögvenyelős és nehézkesen előredöcögő a történet, szinte értelmetlen, öncélú megtorpanásokkal, kitérőkkel – én persze értem, hogy a százhúsz perces játékidőt nem lehet azonos színvonalú poénokkal és csavarokkal megtölteni, de van az a módszer, hogy lerövidítjük a játékidőt és feszesre húzzuk a történet meg a poénok laza csavarjait. (Szívesen! Ingyen árultam el.)

Így aztán a céltalan üresjáratok közepette hiába részesülünk – mert meg kell adni: azért részesülünk – jobbnál jobb poénokban, a következő vicces vagy jól megcsinált jelenetig a mégoly rajongó természetű néző kedve is lelohad, és unatkozva kotorász a popcornos dobozban, de sajnos a popcorn kábé negyven percnél elfogyott, így aztán átfutja telefonján a híreket, kiviszi pisilni a gyerekeket, vesz még popcornt, visszatér, és nini, még mindig Caesar sóhajtozik Kleopátra miatt, egy szintén szorosan a filmbe nem illeszkedő történetszál mentén.

Néha úgy néz ki, mintha nagyon sokan írták volna a forgatókönyvet, mindenki egy-egy részt, és végül mindenkinek volt annyi érdekérvényesítő képessége, hogy az ő jelenete is bekerüljön a filmbe, függetlenül attól, kell-e bele vagy sem, meg hát ugye, a százhúsz perc az százhúsz perc, ki kell tölteni.

Kép forrása

Táguló és kiüresedő univerzumok

Így aztán a mozilátogató minimum vegyes érzésekkel távozik, és arra gondol, inkább megnézi gyógyírként otthon A Kleopátra-küldetést vagy az Isten óvja Britanniát! a korábbi évekből, mert azok tényleg műremekek, esetleg a hétvégén ledarálják a régi rajzfilmeket, meg főleg a képregényeket, és helyreáll a világ rendje. Kicsit olyan ez a film, mint amilyen a csodálatos Alien-univerzumban az Alien vs. Predator-filmek voltak: az eredeti koncepció csak kellék maradt, a filozófiai, űrmagányi lényeg lefoszlott róla, és egy közepesen rossz akciófilm lett belőlük – mellesleg űrlényekkel. Mintha valóban ez lenne a sorsa minden univerzumnak tágulás közben – szerintem azonban maradjunk kerítésen belül, műveljük kertjeinket és képregényeinket: ők már évtizedek óta bizonyítják, hogy ez az egész Asterix és Obelix-dolog az egyik legviccesebb történetbokor a világon, amelyik remek szórakozást nyújt felnőttnek, gyereknek egyaránt.

Asterix és Obelix: A középső birodalom. Rendező: Guillaume Canet. 120 perc. Bemutató: 2023. 02. 02.