1923. február 12-én született Franco Zeffirelli, olasz rendező. A centenáriumra készülődve az Il Giornale olasz napilap interjút készített Pippo Zeffirellivel, a mester asszisztensével és fogadott fiával, aki jelenleg az örökséget gondozó alapítvány elnöke.

Az interjú során Pippo többek között elmesélte, hogy unokatestvére – aki akkoriban Mauro Bolognini asszisztenseként dolgozott – mutatta be őt Zeffirellinek, aki nem sokkal ezután súlyosan megsérült egy autóbalesetben. A fiatalember meglátogatta a kórházban, s ekkor kezdődött barátságuk, mely idővel egy mély apa-fiú kapcsolattá fejlődött, s végül a rendező törvényesen is örökbe fogadta őt.

Kép forrása

Életveszélyes kalandok

Franco Zeffirelli élete nem nélkülözte az életveszélyes fordulatokat. Bár törvénytelen viszonyból származott, édesanyja a rá nehezedő nyomás ellenére nem volt hajlandó elvetetni (valószínűleg ez lehet az oka Zeffirelli mélységes abortuszellenességének is), partizánként pedig kis híján kivégezték a fasiszták. Életét ekkor édesapja mentette meg, akinek az utolsó pillanatban sikerült bizonyítania, hogy a tettet, amiért fiát elítélték, nem ő, hanem a bátyja követte el. De akkor is hajszálon függött az élete, amikor Gina Lollobrigida autójában utazva egy sziklának csapódtak – ekkor tett fogadalmat Szent Ferencnek, hogy ha megmenti őt, hálából filmet készít az életéről.

Zeffirelli istenítette Luchino Viscontit, a kor ünnepelt rendezőjét. Ahogy fogalmazott: „Jupiterhez hasonlatos: találkozni vele olyan, mint belépni az Olimposzra.” Ám a kortársak szerint Visconti meglehetősen ellentmondásos személyiség volt. Anna Magnani nemes egyszerűséggel kígyónak nevezte, Tennessee Williams pedig kirakatkommunistának titulálta. Amikor betörtek a lakásába, a rendőrség Zeffirellit gyanúsította, akit le is csuktak, ám Visconti a kisujját sem mozdította az érdekében. Később megkerült a valódi bűnös és beigazolódott Franco ártatlansága, ám az eset mély nyomot hagyott benne.

Kép forrása

A kiközösített zseni

Pályája kezdetén hazájában sok kritika érte, sőt valósággal kiközösítették. Ennek fő okát fogadott fia abban látja, hogy Zeffirelli meggyőződéses antikommunista volt, sőt katolikus, amit az akkori olasz színházi és filmes világ nem nézett jó szemmel. Ráadásul nagynevű kollégáit is nyíltan kritizálta: Fellinit ugyan imádta, Pasolinit viszont bár nagy költőnek, ám annál rosszabb rendezőnek tartotta. Antonioni és Bergman filmjeit lehangolónak nevezte, mivel úgy vélekedett, még egy drámában is benne kell legyen a reménység csírája. A színészekről sem mindig nyilatkozott kedvezően, az ünnepelt karmesterről, Riccardo Mutiról pedig azt mondta, remek karnagy, de szándékosan középszerű munkatársakat választ maga mellé, csak hogy ő maga annál inkább tündökölhessen.

Zeffirelli a homoszexualitás megítélésében is eltért a fősodortól. Habár ő maga is saját neméhez vonzódott, a Pride felvonulást rémisztőnek és közönségesnek tartotta, amellyel lejáratnak minden homoszexuális embert, azokat is, akik elutasítanak mindenféle exhibicionizmust. Ellenezte az azonos neműek házasságát is, és azt, hogy az ilyen párok gyermeket fogadhassanak örökbe, ugyanis véleménye szerint minden gyermeknek kétségbevonhatatlan, természettől kapott joga, hogy édesanyja és édesapja legyen.

Kép forrása

Sztárok között

Bár szókimondó és sokszor provokatív megnyilvánulásai miatt sok ellensége volt és a kritikusok sem kedvelték, a közönség rajongott filmjeiért és színházi rendezéseiért. A Rómeó és Júlia két Oscart nyert, A názáreti Jézust legalább egymilliárd néző látta és VI. Pál pápa is dicsérőleg nyilatkozott róla, a Traviatával és az Otellóval pedig egészen új dimenziókat nyitott meg a film világában.

Ahogy Pippo Zeffirelli fogalmazott, Franco imádott sztár lenni – szerette a nyüzsgést, és mindig sok híresség vette körül. Marilyn Monroe-val ebédelt a Central Parkban, Coco Chanellel csavargott éjszakákon át, vagy épp táncolni vitte Robert Kennedyt egy római klubba. Rendszeres látogatója volt Maria Callas és Anna Magnani, de megfordult nála Ava Gardner, Maggie Smith és Mia Farrow is. Egyszer Rudolf Nureyevet is vendégül látta, aki éjszaka kiruccant egy fürdőzésre, ám a házba visszatérni már nem tudott, mivel véletlenül kizárták. Bosszúból törni-zúzni kezdett, majd amikor a házigazda előkerült, a két férfi egymásnak esett. Másnap reggel természetesen a New York Times is beszámolt a botrányról.

Franco Zeffirelli hívő ember volt. Élete végén, amikor már nagyon legyengítette a betegség, egy napon ezt mondta fogadott fiának: „Drága Pippo, nemsokára el kell hagynom ezt a gyönyörű világot. De úgy gondolom, mindnyájan halhatatlanok vagyunk – mindig is léteztünk, és örökké létezni is fogunk.”