Mitől lesz jó egy horrorfilm? Sokak szerint semmitől, míg a téma rajongóinak számtalan elképzelése van, mivel lehetne ezt a nem túl hálás műfajt egy kis vérfrissítésen átejteni. Nem egyszerű a borzongatásban utazó rendezők, írók dolga, ugyanis az ingerküszöbünk kitolódása talán erre a műfajra a legjellemzőbb a film- és sorozatgyártásban. Ugyanúgy, ahogy egy szuperhős már nem elég egy szuperhős mozihoz, úgy egy sima szellemkísértés már nem igazán váltja meg a műfaj szerelmeseinek világát. Legalábbis így volt ez Mike Flanagan színre lépése előtt. Az író-rendező egy-két felejthető próbálkozás után (pl. Oculus) megtalálta magát a Netflix berkein belül, ahol biztosították számára a megfelelő körülményeket, hogy A Hill-ház szellemével (The Haunting of Hill House) megmutathassa kétségen kívüli tehetségét.

Kép forrása

Valódi démonok

A filmek struktúráját maga mögött hagyva minisorozatokban alkot Flanagan, mely remekül illeszkedik a lassan építkező, drámai gyökerekből eredő történeteihez, ahol nagy hangsúly esik a tudatos, őrjítő feszültség építésre, és a kézzel fogható, valóságos szereplők megismerésére. Talán pontosan emiatt tud - különösebb újfajta horrorisztikus spanyolviasz feltalálása nélkül - medvedisznóemberek CGI-hadseregét mellőzve is szállítani mindent, amit egy igazán jó horrortól elvárhatnánk. 

Flanagan valójában minőségi, emberközpontú drámákat szállít, természetfeletti és néha valóban rémisztő fűszerezéssel. Bár a szereplőket kísérti a túlvilág, valódi démonjaik olyanok, melyekkel mi hétköznapi emberek is számtalanszor találjuk szemben magunkat. A szóban forgó alkotás, A Hill-ház szelleme is egy ilyen történet. A Shirley Jackson könyvén alapuló sorozat nem félt bátran belenyúlni az alapanyagba, azonban jelen esetben ez igencsak jól sült el: Flanagan egy igazi családi drámát gyúrt belőle, elképesztő cinematográfiai és színészi megoldásokkal. 

Kép forrása

A Crain család

A történet középpontjában a Crain család áll, akik házak felvásárlásából, felújításából és tovább értékesítéséből keresik kenyerüket. Olivia és Hugh Crain (Carla Gugino, Henry Thomas) népes családdal, szám szerint öt gyermekkel érkezik Hill-házba, a szülők következő projektének helyszínére, ahol nem csak dolgoznak, hanem élnek is, míg tartanak a felújítások. Rejtélyes események történnek a házban, mely végül Olivia halálához, és a gyermekek egy életen át történő sebzettségéhez vezet. 

A történet ott veszi fel a fonalat, hogy a gyermekek már felnőttek, és egymástól elszakadva küzdenek a felnőttlét nehézségeivel. Egy, az egész családot érintő újabb tragédia azonban összetereli a szétszéled Hugh-nyájat, akik az azóta is feldolgozatlan múltat és a természetfeletti borzalmakat újult erővel tapasztalják meg saját bőrükön. 

A sorozat az első fele a gyermekekre koncentrál individuálisan, a számtalan gyermekkori visszatekintéssel mindenki háttérttörténetét megismerhetjük. Eközben pedig apró elemekből összeáll, hogy mi is történt annak idején a Hill-ház falai között, és milyen okból kell ezzel újra, felnőttként szembenézniük. 

Kép forrása

One-take

Szerencsére mind a felnőtt, mind gyerek színészek páratlan munkát végeznek. Remek stáb állt össze, kivételes tehetségekkel, mely akkor is elviszi a történetet a hátán, mikor egy kicsit már-már túlságosan is lassan történnek az események. 

Külön említést érdemel a cinematográfia, mely olyan mélységeket, koordinált jelenetsorokat alkalmaz, melyet ritkán láthatunk ebben a zsánerben. Flanagan előszeretettel használja az úgynevezett one-take technikát, melynek lényege, hogy vágás nélkül, egy kamerán keresztül követünk végig egy-egy egész jelenetet (a popzene világában több videóklipp teljes egészében így van leforgatva). Egy-egy ilyen jelenet elképesztő mennyiségű és pontosságú háttérmunkát igényel a stábtagoktól, a színészektől pedig kőkemény profizmust, ugyanis - akárcsak a színházban - bakik és malőrök nélkül kell végigjátszaniuk igencsak hosszú jeleneteket, észben tartva számtalan dolgot, mely önmagában is lenyűgöző látvány, főleg mikor a gyerekszínészek teszik ezt meg. Külön kis ajándék a sorozatban azon hülledezni, hogy még mindig nem volt vágás, még mindig ugyanazt a take-et látjuk, miközben mérföldeket halad előre a történet. Emellett Flanagannek a vizualitáshoz és fényekhez is kivételes szeme van, mind-mind elengedhetetlen kelléke annak, hogy a remek történetet egy lebilincselő képivilág is magával kísérje.

A Crain család tagjainak életútjai egyesével is magával ragadják az embert, egybegyúrva azonban egy komplex, számtalan embert kínzó betegséggel és traumával foglalkozó alkotássá áll össze A Hill-ház szelleme. A vége felé talán már egy kicsit túlságosan is drámai, azonban ez nem vesz el értékéből és különleges helyéből a műfajban, ugyanis Flanagennek sikerült az, ami keveseknek: egy klasszikus kísértethistóriát olyan köntösbe bújtatni, hogy az újszerű legyen, sokkoló, és velünk maradjon sokáig, miután lepörgött előttünk utoljára a stáblista.