Nyolcvankét esztendős korában elhunyt Peter Bogdanovich, a Papírhold, a Mi van, doki? és Az utolsó mozielőadás rendezője. Igazi all round művész volt, a rendezés mellett számos filmben szerepelt, több sikeres könyvet írt pályatársairól. Filmes újságíróként és kritikusként is dolgozott, de a hatvanas évek közepétől a forgatókönyvírástól a vágáson és hangon át a rendezésig kitanulta a szakmát.

Kép forrása

Oscarról Oscarra

1967-ben készítette első, kis költségvetésű filmjét egy kiöregedett horrorsztárról, bemutatkozását némely kritikus egyenesen Orson Welleséhez hasonlította. Fél évszázaddal ezelőtt fekete-fehérben forgatta. Az utolsó mozielőadás című kultfilmet. Az elégikus kisvárosi ballada nemcsak egy generáció életérzését közvetítette, ragyogó látlelet is az illúziók elvesztéséről és a felnőtté válásról. A film nyolc Oscar-jelölést kapott, és két színészi Oscar-díjat el is nyert. Ezt követően készült el Barbra Streisand és Ryan O'Neal főszereplésével a Mi van, doki? című vígjáték, majd a Papírhold, amelyért a 10 éves Tatum O'Neal szintén Oscar-díjat kapott.

Szakmai és magánéletében is nehéz évek következtek: új filmjei érdektelenségbe fulladtak (az egyik csapnivaló színvonaláért nyílt levélben kért bocsánatot). Élettársa, Cybill Shepherd elhagyta, s amikor a bánatos rendező egy Playboy-nyuszinál keresett vigaszt, a lányt féltékeny férje meggyilkolta. Bogdanovich csak nehezen tette túl magát a történteken, végül volt szeretője húgát vette feleségül.

A válságból 1985-ben keveredett ki, amikor a Cherrel készített Maszk hosszú idő után újra sikert aratott. A kilencvenes években leforgatta Az utolsó mozielőadás folytatását Texasville címmel, de ez már nem nyerte el a publikum tetszését.

Kép forrása

A pokoli ötlet

– Csodálatos és nagyszerű művész volt – írta Francis Ford Coppola és felidézte azt a feledhetetlen élményét, amikor Az utolsó mozielőadás premierjén a közönség felugrott a székből és 15 percig tapsolt.

Annak idején bennünket is elbűvölt Bogdanovich, de volt egy évfolyamtársunk, a kis Schönfelder Tomi. Minden hazai filmbemutatón ott lihegett, s utána ájultan mesélte, micsoda gyönyör volt beleérezni az amerikai létbe.

– Micsoda dumák, micsoda cuccok és micsoda csajok – rebegte. Még az öltözékét is utánozta, a lassú beszédmodorát is követte, amikor azt makogta angolul: – Máj ném iz Tom, Tom Shönfelder.

A pokoli ötlet talán Sinkó fejéből pattant ki én csak finomítottam rajta. Volt egy régi barátunk, Bézsenyi Pista, aki a megszólalásig hasonlított a nagy rendezőre.  A haja is, a mozgása is, s ha egy szivart vagy pipát tolt a szájába, hát senki se vonta volna kétségbe, hogy nem ő a „nagy” Pete Bogdanovich.

Van ilyen.

Kép forrása

Whisky?

Az egyik délelőttön a könyvtárral szemközti presszóban, talán Sinkó, talán én csak úgy odavetettük:

– Olvastad? Az Esti Hírlap azt írta, itt van Pesten a Bogdanovich. Valami koprodukcióról tárgyal és az Intercontinentalban lakik. Ott issza a whiskyt. Meg a csajok. Meg minden…

A kis Schönfelder azonnal bekapta a csalit.

– Komoly? – kérdezte, aztán csak az ajtó csapódása jelezte távozását.

Mi pedig utána.

Láttuk, hogy ott téblábolt a Intercontinental bár környékén, de tekintettel csekély ösztöndíjára – több tárgyból bukásra állt – beülni nem tudott, meg nem is mert.

Kisvártatva bevonult Bézsenyi új Lewis farmerben, legjobb dzsekijében. Leült a bárpulthoz, szivart vett elő, s hamarosan a whisky is megérkezett.

A kis Schönfelder egyik lábáról a másikra állt, sóhajtott egy nagyot, beült mellé és azt mondta:

– Hello! Máj ném iz Tom, Tom Schönfelder.

– Whisky? – vetette oda az amerikai angolt kiválóan beszélő Bézsenyi.

– Yes.

Megitták.

– Whisky? – kérdezte újfent Bézsenyi.

– Yes.

Ez így ment egy darabig, aztán Bézsenyi-Bogdanovich felállt:

– Goodbye – mondta és villámsebesen távozott.

Később kiváltottuk Tomit, de addigra már teljesen elázott, mert újabb italokkal húzta az időt nehogy a pincérek rommá verjék.

Soha nem bocsátotta meg.

Már régen meghalt. S most az örök vadászmezőkön biztos megisznak majd egy újabb Jack Daniels-t.