A Mortal Kombat egy erőszakos, roppant népszerű játék bugyuta alapkoncepciójának átültetése a mozivászonra, ami magában hordozza mindazon hibákat, amiket csak feltételezni lehet egy ilyen produkció hallatán: értelmetlen történetet, egydimenziós karaktereket, megkérdőjelezhető (rossz) színészi munkát láthatunk, ha úgy döntünk, hogy rászánjuk a filmre a másfél órát. De mindemellett – vagy pont emiatt? – a néző átélhet valamit, amit talán leginkább „igénytelen szórakozásként” írnék le. Persze csak akkor, ha valaki hajlandó tudatosan kikapcsolni az agyát pár órára. 

Kép forrása

Túlszárnyalta az eredetit
Engem is meglepett, hogy 2021-ben sikerült egy faék egyszerűségű, de legendás verekedős játék történetét (?) átültetni egy egészen elviselhető filmmé. Persze, legyünk őszinték: az előző kettő próbálkozása Hollywoodnak olyan mélyre lökte a lécet, hogy azt tényleg nem volt nehéz túlszárnyalni. Az első filmadaptáció 1995-ből – véleményem szerint – indokolatlanul sok elismerést kapott, építve a játék hatalmas rajongóbázisára, rájátszva az emberek nosztalgiára való igényére, és beszerezve néhány meglepően jó techno-zenét, ami remekül kompenzálta a sokszor direkt rosszul kivitelezett akció jeleneteket és kameramunkát. Ezek kombinációjával sikerült egészen jól elfedni a valót: hogy a film igazából szörnyen rossz volt. De nem annyira, mint a második rész, amit minden jóhiszemű néző inkább csak kitörölne az emlékezetéből. Ha valamit megtanultam az utóbbi évtized filmes termékeit nézve, akkor az az, hogy Hollywood mindig vevő a remakek által termelt könnyű bevételre. És nem hittem volna, hogy ezt kimondom valaha is: de kivételesen sikerült javítania az eredetin! Nyilván, még távol állunk attól, hogy „jó” legyen, de legalább elmondhatjuk, hogy végre a helyes irányba indultak el az alkotók!

Kép forrása

Próbáljuk felvenni a fonalat!
A film a középkori Japánban veszi kezdetét, ahol egy csapat ninja, Sub Zero vezetésével megtámadja Hanzo Hasashi otthonát. A támadók győzelmet aratnak, megölnek mindenkit, de még mielőtt a jelenet véget érne, Hasashi teste lángra kap és eltűnik. Vajon mit jelenthet ez? Minden magyarázat nélkül előre ugrunk a jelenbe, ahol is megtudjuk, hogy két valóság létezik, amely háborúban áll egymással. De ahelyett, hogy mindenki csak egymásnak esne, valamiért a két fél megegyezett, hogy szabályos (?) időközönként egyfajta, halálig tartó harcművészeti (?) versenyen élik ki agressziójukat. Az utóbbi kilencet a gonosz varázsló által mentorált Outworld harcosai nyerték meg, ha a Föld harcosai az utolsó, tizediket is elveszítik, akkor az ő dimenziójuk felett is átveszik a gonoszok az uralmat. És mit tesz Isten? Éppen megkezdődött a visszaszámlálás: a történet szerint a földet mentoráló Viharistennek sürgősen meg kell találni a kiválasztottakat, ki kell képezni őket, és végül győzelmet kell aratni a már háromszáz éve regnáló bajnok, Sub Zero felett.

Kép forrása

Értékek nélkül
Elég nehéz a Mortal Kombatot bármilyen módon is „kritizálni”. Hiszen azok az elemek, amelyeket egy másik filmben vizsgálnék, ebben a filmben teljesen irrelevánsak. Sztori? Csak homályos összefüggéseket láthatunk, de az is inkább a véletlen műve, mintsem az írói szándéké. Felmerülő kérdéseinkre nem kapunk választ, ahogy a két szembenálló világot se mutatja be nekünk mélységeiben a film. Minden jelenet egyetlen célja az, hogy a következő párbajt felvezesse. Karakterek? Egyiknek sincs „mélysége”, ahogy karakterfejlődésnek se lehetünk igazán tanúi. Azt sem tudom megérteni, hogy miért a játék legfelejthetőbb karakterét, a karizmavákuum Cole Youngot kellett főszereplőnek választani. Bárki és bármi jobb választás lehetett volna nála. Komolyan, még az öt percnyi nyitójelenetben kardozó Hasashi is emlékezetesebb volt számomra, mint Young másfél órára nyújtott, szomorkodó önreflexiója. Ha egy másik filmről lenne szó, akkor itt mondanám, hogy az ő erőltetett jelenlétén keresztül lehetett érezni, hogy a készítők indokolatlanul komolyan próbálták venni alkotásukat, és igyekeztek valami „pluszt” belecsempészni művükbe. Teljesen feleslegesen. Mert legyünk őszinték: az ember nem a mély, világmegváltó gondolatok miatt kezd el egy ilyen jellegű filmet nézni, hanem hogy kieresszük a fáradt, agresszív gőzt…

Kép forrása

Erőszak
Megadhatjuk a filmnek, ami jár: az új változat bizony sokkal jobban visszaadta a játék erőszakosságát, mint az előző két rész. Persze, voltak olyan jelenetek, amiket jobb lett volna rövidebbre vágni, ahogyan azt is ki lehetett találni, hogy melyik „színésznek” van küzdősport múltja. A CGI egészen hihetőnek tetszett, ahogyan megfelelő mennyiségű brutalitást, vért és varázslatot is láthatott a néző – pont annyit, hogy a szokatlan újdonság lekösse erre a másfél órára. Persze az oktalan vérengzést nézve az ember elgondolkozik, hogy milyen jó is lett volna, ha a film el tudta volna érni, hogy a néző törődjön a bemutatott karakterekkel. Vagy ha tényleg megtudunk valamit a bajnokság elvesztésének következményeiről, és így legalább morális síkon érdekeltté válhattunk volna a látottakban. Ilyen szempontból az egész „mű” egy kihagyott lehetőségnek tűnik. De amilyen kevés elvárással álltam neki ennek a filmnek, már az is csoda, hogy olyasmi megfordult a fejemben, hogy milyen jó lett volna javítani rajta!

Kép forrása

Elvárások
A Mortal Kombat idei változata egy régi, elfeledett Hollywoodot idéz fel bennem. Egy olyan kort, amikor a filmvilág dolga még nem az volt, hogy kioktassa, megszégyenítse a nézőit, hanem hogy kiszolgálja azok igényeit. Kezdve a legalapvetőbbel: a szórakozás utáni vággyal. És kényszeríteni se tudnám magam, hogy azt mondjam, „egy jó filmet láttam az előbb”. Viszont kétségtelen, hogy kikapcsolta az agyamat, és kiszakított a hétköznapokból. Ez pedig, az utóbbi éveket figyelembe véve, elég nagy szó! Hiába nem kéne, hogy az legyen…