Kép forrása

Könyvadaptációk

Philip Pullman brit író kétségtelenül legnagyobb műve, Az Úr sötét anyagai trilógia, melynek első része, Az északi fény (néhány helyen: Az arany iránytű) 1995-ben jelent meg. Ezt követte A titokzatos kés (The Subtle Knife), valamint A borostyán látcső (The Amber Spyglass), amelyek egy olyan világot (vagy épp világokat, ugye) építettek fel, és tártak elénk, ami érthető módon nem kerülhette el Hollywood figyelmét sem. 
A mű főszereplője, Lyra Belacqua, aki bár még csak tizenegy éves, de hamar kiderül, hogy nem egy hétköznapi gyermek. Lyra egy olyan világban él, amit a Magisztériumnak hívott szervezet irányít vaskézzel, szigorú, vallásos, dogmatikus elvek alapján. A szólás- és gondolkodásszabadság éppen ezért egy nem túlzottan tolerált dolog arrafelé. A legizgalmasabb azonban mégis az, hogy ebben a világban a lelkünk egy része állati formát ölt (ezek az ún. daimónok), és társunkként járja velünk a vidéket, miközben még beszélni is tudunk velük. Daimónjaink kezdetben folyamatosan más alakot vesznek fel, hogy aztán majd felnőtté válásunk rituális jeleként, megállapodjanak valamilyen állati formában. Ez pedig egy rendkívül izgalmas dolog, hisz minden új karakter megismerésekor következtethetünk azok jellemére, a daimónjuk alakjából, hogy azután vagy tévedjünk, vagy ne. És akkor még az angyalokról, a boszorkányokról vagy épp a páncélos, dicső harcos jegesmedvékről még nem is írtunk.

Kép forrása

Ezt így nem lehet

 Ez a rendkívül színes, és részletesen felépített világ tehát tényleg teljes egészében adott volt arra, hogy vászonra kerüljön. Ez pedig meg is történt, bár nem teljesen szerencsés formában. 2007-ben ugyanis elkészült az Arany iránytű című film, Chris Weltz rendezésében, amely a könyvtrilógia első részét volt hivatott életre kelteni a vásznon. A produkció volumenét jól jelezte, hogy a 180 millió dolláros költségvetésből olyan neveket tudott megszerezni a stúdió, mint Nicole Kidman, Daniel Craig, Eva Green, vagy épp Christopher Lee. Itt már tehát biztossá vált, hogy a film nem a látványon, vagy a színészi játékon fog megbukni. És nem is így lett. Sőt, olyannyira nem, hogy a mű még egy Oscart, és egy BAFTA díjat is bezsebelt, a legjobb vizuális effektek kategóriájában, míg a díszletek is megértek egy Oscar jelölést. Oké, a színészek tehát mesteriek, a díszlet gyönyörű, míg a vizuális effektek lenyűgözőek. Minden adná magát a sikerhez, ám az mégis elmaradt. A kritikai visszhangok rendkívül felemásak voltak, a film IMDB értékelése mindössze 6,1, a Rotten Tomatoes kritikaoldalon azonban még ezt is alulmúlja a filmre adott 42%-os kritikusi, és 51%-os közönségi értékelés. Ami pedig a bevételeket illeti, szintén a várt alatt teljesítettek. A film nyitóhétvégéjére 30-40 millió dolláros bevételt vártak az Egyesült Államokban, ezzel szemben a számláló valahol 26 millió környékén megállt. A végső számot felhúzták azért az USA-n kívüli területek bevételei, de összességében még így is elmaradt a várttól. A film tehát mindent egybevetve inkább bukás volt, mint nem. De vajon miért? Hol lehet a probléma? 
Alapvetően ott, hogy Philip Pullmann regénye egészen egyszerűen színesebb, összetettebb és mélyebb volt annál, mintsem hogy értelmesen beleférjen kevesebb, mint két órába. A karakterek motivációi, hátterei egészen egyszerűen elengedhetetlen kellékei a történetnek, ezek bemutatására és kibontására azonban a szűk keretei miatt nem volt alkalmas a filmformátum. Épp ezért összességében kaptunk egy rendkívül klassz látványvilággal bíró, ám hihetetlenül gyorsan csapongó, és itt-ott kimondottan zavaros történetet. A film bevételeinek egyébként az sem tett jót, hogy a műben a főgonoszként megjelenő, „Magisztérium” névre hallgató társaságot sokan egy az egyben megfeleltették a katolikus egyháznak, ezért a Katolikus Liga világszerte a film bojkottjára szólította fel az embereket. Még úgy is, hogy a rendező, Chris Weltz erősen tompította a „vallásellenes” (bár valójában inkább dogmaellenes) vonalát a regényeknek. Ez pedig nemcsak, hogy nem segített, de még inkább olajat öntött a tűzre, ugyanis ezzel épp a regény rajongóit tolta távolabb a filmtől. Mindezek fényében pedig érthető módon, az eredetileg trilógiának szánt projektet az első film után lefújták. Mindent egybevetve azonban elmondható, hogy minden botrány és nehézség ellenére a mű talán valóban a filmformátum kénytelen korlátain bukott meg. Legalábbis az biztos, hogy ezt támasztja alá az HBO új sikersorozata, Az Úr sötét anyagai. 

Kép forrása

Na így már igen! 

Az HBO a BBC-vel közösen 2019-ben ugyanis útjára indította Az Úr sötét anyagai címre keresztelt sorozatát, amely lényegében ugyanazokat a Pullman regényeket tárják elénk, mindezt pedig olyan minőségben, amely feledteti velünk a filmváltozat teljes egészét. A stáblistában ezúttal nem találunk Nicole Kidman vagy Daniel Craig szintű neveket, de ez egyáltalán nem baj, sőt. A Dafne Keen által megformált Lyra sokkal könyvhűbbnek érződik, mintsem a filmbeli, Dakota Blue Richard által megelevenített, kedves szőke kislány, akin egyáltalán nem látszik, hogy családjának minden tagja átverte már, míg a Ruth Wilson által megformált Mrs. Coulter annyira zseniálisra sikeredett, hogy az egy külön cikket – vagy külön sorozatot – is megérne. Mindezek mellett pedig nem két óra alatt kell elmesélni Lyra történetét, hanem nyolcszor ötven perc állt a készítők rendelkezésére, ez pedig meg is látszik. A cselekmény alapvetően komótosabban, lassabban bontakozik ki, ám ez nem gond, mert így legalább van időnk elmerülni a karakterek mélységeiben, valamint a Pullman által életre hívott világ részleteiben.  
A 2019-es sikeres debütálás után tavaly már a sorozat második évada is lement, amely esetében bár némileg visszaesett a nézettség, de még ezzel együtt is az HBO egyik húzóneve maradt a mű. A készítők egyébként végig rendkívül hűek a könyvekhez (ez mondjuk néhány ponton épp hátrány is, mintsem előny), amely abban is megmutatkozik, hogy hiába a sorozat népszerűsége, a trilógiához hasonlóan itt is a harmadik lesz az utolsó évad. Lyra Belacqua kalandjai tehát idén véget érnek, azonban elmondható, hogy a készítők ismét megmutatták, hogy vannak könyvek, amelyek sorozatért, nem pedig hollywoodi filmadaptációért kiáltanak. 
Aki tehát szereti a minőségi fantasy-sorozatokat, Philip Pullman regényeit, vagy látott potenciált anno a 2007-es Arany Iránytűben, feltétlenül adjon egy esélyt Az Úr sötét anyagainak. Szinte bizonyosan nem fog csalódni!