A Boldog halálnapot! után visszatért a hitem az időutazós, időhurokban ragadós filmekbe. Úgy látszik, csak az igazán bátrak mernek hozzányúlni egy ilyen lerágott csonthoz. Olyanok, akik tele vannak ötletekkel, újszerű meglátásokkal és bizonyítási vággyal. Egy szó, mint száz: nagy reményeket fűztem a semmiből felbukkanó Palm Springs című filmhez.

Kép forrása

A nap, amire örökké emlékezni fognak
Történetünk egy sivatagi luxusesküvőre visz minket. A nap középpontjában ugyan két szerelmes, Tala és Abe áll, viszont számunkra sokkal inkább fontos a laza Nyles (Andy Samberg) és a borongós Sarah (Cristin Milioti) tevékenysége. Utóbbi a menyasszony húga, előbbi pedig az egyik koszorúslány barátja. Nyles magabiztos, elbűvölő, és annak ellenére, hogy már hajnalhasadtától megállás nélkül iszik, valahogy sohasem kerül kínos szituációba. A mindentudás aurája lengi körül, mintha már ezerszer végigcsinálta volna ezt a napot… többek között gálánsan megmenti Sarah-t attól, hogy beszédet kelljen mondania az esküvőn. Pont eléggé őrültnek és vidámnak mutatja magát, hogy Sarah érdekesnek találja és épp a megfelelő szavakat találja meg, hogy a kezdeti szimpátia vonzalommá alakuljon. És persze a csábítás sem fulladna kudarcba, ha a romantikus estéjüket nem zavarná meg egy maszkos íjász, Roy (J. K. Simmons), aki megpróbálja levadászni Nylest. Miután ez sikerül neki, Sarah-val mit sem törődve eltűnik egy vörösen izzó barlangban, ahová a mit sem sejtő lány követi a két férfit.

Kép forrása

Kiszámítható kiszámíthatatlanság
Az Olvasó már biztos kitalálta: újra az esküvő napja virrad fel. De immár nem csak a két férfi, hanem a lány számára is. Pontosabban mindenki számára újra kezdődik a nap, de ők hárman immár emlékezni is fognak arra, ami az előző napokon, az ébredés pillanatától az elalvásukig történt. És itt nyerte el a film a szimpátiámat: ugyan minden időutazós filmes klisét beleírtak az alkotók a forgatókönyvbe, mégis sikerült azokat frissen, újszerűen tálalni. Volt itt „megőrülős” és „eresz el a hajad” montázs, humor, romantika, fásultság, gyűlölet… egyik se tartott túl sokáig és mindegyik élvezhető volt. Ráadásul sikerült elkerülni azt, hogy a történet válogatott klisék által az ismerős érdektelenségbe fulladjon.

Kép forrása

Akkor mégis, miről szólt a film?
Írhatnám, hogy arról, hogy átélhetjük az örökké tartó magány embert formáló hatását. Láthatjuk azt, hogyan is fordul át az értetlenség először motivációba, dühbe, végül pedig érdektelenségbe. Elgondolkodhatunk azon, hogy mennyire unalmas is lehet, ha valaki mindentudó, vagy hogy milyen könnyen hozzászokhat az ember a kiszámítható rosszhoz. Felmerülhet a kérdés, hogy van-e jogunk - saját magunk fájdalmát enyhítendő - valaki mást is belerángatni egy örökké tartó rossz körforgásba? Még ha egy társ ideig-óráig széppé is teheti az újra és újra átélendő napot. A felsoroltak közül akármelyik gondolatot fókuszba állíthatnám és filozofálhatnék bármelyik témáról jó hosszan a látottak alapján. És valamennyire igazam is lenne, mégis úgy vélem, hogy ez a komolyság megölné azt, amiért egyedi és szerethető ez a film.

Kép forrása

Szerethető komolytalanság
Nem azért érdemes ugyanis beszélni erről a filmről, mert másfél órás vetítési ideje alatt sikerült a főszereplőkkel együtt megjártunk filozófiai mélységeket és magasságokat. Vagy mert a tv-t kikapcsolva beszélhetünk arról, hogy milyen unalmas lehet Istennek lenni. A báját a filmnek – számomra legalábbis – az adta, hogy megszerettem a főszereplőket és velük együtt éltem át vicces, romantikus és szomorú dolgokat. Nem annak szurkoltam, hogy valami csoda folytán kikerüljenek az időhurokból, hanem hogy mindannyian megtalálják a saját békéjüket és boldogságukat. És nem szabad a karácsony számlájára írni a történeteket! A szeretet ünnepe csupán meglágyította a szívemet, de az igazi munkát a jó színészi játék és az írói lelemény végezte el. Olyannyira, hogy az előre nem látott fordulat csupán hab volt a tortán: a tetszésemet maga a „romantikus vígjáték” forma nyerte el. Magam is alig hiszem el...