A horror műfaja mindig is megosztotta az irodalom és mozgókép világának szerelmeseit, amin nem sokat segített a kétezres évek után megjelenő modern, kis költségvetésű horrorfilmek tömeggyártása. Lapos témák, maszatos ötletek, a jól megírt narratíva pedig teljesen háttérbe kezd szorulni a „jumpscarek” és a minél vérfagyasztóbb digitális szörnyetegek előnyére, míg a nézőhöz valóan közel álló, valóságosnak tetsző belső gyötrelmek és kézzel fogható rémségek megjelenítése mára kuriózumnak hat. Azért is kell hát üdvrivalgással fogadnunk Robert Eggers második rendezését, a Világítótorony című filmet, mert a pontosan ilyen érzelmeket vált ki a nézőből: felráz és sokkban tart, a kanapéba szegez, és nem is ereszt az utolsó képkockáig. Teszi mindezt úgy, hogy közben fejest ugrik a klasszikus filmgyártás fekete-fehér világába, tradicionális kameramozgásokat és képi megoldásokat használva ad egy merész pofont a műfaj digitális effektektől terhes állóvízének. A Világítótorony egyszerre nyújt letaglózóan realista képet az ezernyolcszázas évek embert próbáló valóságából, az ókori mítoszok, a tengerészkultúra babonáinak egyes nehezen megragadható hiedelmeiről és az emberi lélek legmélyebb bugyrairól.

Kép forrása

Teljes elzártság
Robert Eggers első rendezése, mely szintén a horror műfajt erősíti, a VVitch (2015) a nemzetközi filmfesztiválokon sikert sikerre halmozott, mely töretlennek látszik második szélesvásznú vállalkozásában is. A műfaj és a misztikum szerelmeseként Eggers már most hírhedtté vált az elképesztő mennyiségű kutatásról, amit egy-egy munkájába beletesz, ez pedig többször is visszaköszön a Világítótorony rétegelt, és sokszor összezavaró világában. Külön elismerést érdemel az, hogy milyen végletekig ment el a forgatás során. A modern, előnyben részesített megoldások helyett kitartóan ragaszkodott a mozigyártás kezdetén használt eszköztárhoz és kreatív narratívához.
Adott egy elhagyatott, a civilizációtól teljesen elzárt világítótorony egy apró szigeten, és két őr, akik feladata négy héten át a torony őrzése és karbantartása. Az ezernyolcszázas években ez egyet jelentett négy hét teljes izolációval a külvilágtól - mellyel talán mi is könnyeben azonosulni tudunk ezekben az időkben. A film mindössze három színésszel játszódik, ebből igazából ketten vannak a középpontjában: a veterán Willem Dafoe és a tinédzser vámpírfilmek világától sikeresen eltávolodó Robert Pattinson. Mindkét színész lehengerlő alakítással hozza a zavart elméjű, büszke férfi karakterét, akik egyszerre egymás ellentétei, és mégis sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint az bármelyikük is szeretné beismerni magának. 
Dafoe karaktere, Thomas egy igazi vén tengeri róka, sokadik műszakját tölti a világítótoronyban, tisztában van a munka nehézségeivel és megpróbáltatásaival. Mindemellett alkoholista, nem túl egyenes ember, ráadásul hamar leszögezi: A sziget és a torony az ő Birodalma, jegyzőkönyve pedig Ephraim (Pattinson) legnagyobb ellensége, ugyanis Thomas minden mozdulatát árgus szemekkel figyeli, és jelentést készít, aminek a végeredményén múlik az újonc fizetése és további alkalmazása. Ephraim ezzel szemben fiatal és tapasztalatlan. Első turnusát érkezik letölteni Thomas felügyelete alatt. Fegyelmezett és csendes, izgatottan várja az előtte kirajzolódó kihívásokat.

Kép forrása

A fény Thomasé
Hamar kiderül azonban, hogy Ephraim nem igazán a század álom munkáját fogta meg. Teendői kimerülnek a torony karbantartásában, a készletek frissen tartásában és szénlapátolásban, mindeközben a világítótorony lényegét, a fényt, mely elkalauzolja a bajbajutott hajósokat a tengeren, sosem láthatja. Thomas már tortúrájuk elején leszögezi: a fény az övé és senki másé. 
A lelki hullámvasút, melyet a két férfi a film során átél tökéletes tempóban van tálalva, a színészek játéka pedig elképesztően valóságossá teszi gyötrelmeiket. Dafoe elképesztő sebességgel kapcsol át kedves tengeri rókából a tengerészek babonáitól és saját kudarcaitól megvaduló, magában ordibáló alkoholistába, és olyan hosszú, vágatlan dialógusokat szállít tökéletesen, amitől tátva marad a szánk. Pattinson karaktere a történet elején kétdimenziósnak, afféle kiszolgálónak tűnhet, azonban mikor az igazi bonyodalmak elkezdődnek, és a két fél mentális állapota zuhanásszerűen romlásnak indul, Ephraim titkairól is lehull a lepel. Egy komplex, zavart és meglehetősen veszélyes férfi elevenedik meg Pattisonon keresztül. A két színész közös jeleneteinek dinamikája miatt a feszültség tapintható.
A történet azonban nem áll meg egy letűnt korszak emberi nehézségeinél. A film középpontjában a mentális problémák, a magány és az önképzavar áll, a környezet, a szituációk mind ezt a vonalat szolgálják ki. Inkább Ephraim szemén át tapasztaljuk meg a világítótoronyban zajló életet, az anyósülésről szemlélve személyiségének eltorzulását, vagy éppen felszínre törését. 

Kép forrása

Fokozatosan mélyül
A történéseket tovább fűszerezi a misztikum, ahol Eggers a tengerész kultúra és az ókori görög mitológiához nyúl vissza, temérdek izgalmas és érdekes információt osztva meg a nézővel, például a sirályokról. A hajós életet élők hite szerint halott tengerészek lelke lakik a tengeri madarakban, emiatt balszerencsés agresszívan bánni velük, Ephraim nagy bánatára. Prométeusz és Proteusz mitológiai alakja is kiemelkedni látszik, amelyet egy eltéveszthetetlen, festői zárókép egyértelműsít a nézőben. Természetfeletti képek és lények tarkítják a film világát, már-már egy komolyabb, mélyebb háttértörténetet sejtetve. A Thomas és Ephraim közti feszültség mindeközben nőttön-nő, kölcsönös hatással vannak egymás leépülésére, katalizátoraivá válnak egymás démonainak, és olyan titkok derülnek ki róluk, mely azt sejteti, a film mondanivalója és lezárása lehet, hogy teljesen más, mint ahogyan korábban gondoltuk.
A feszültség stabilan, folyamatosan épül, hol erőszakkal, hol rémálomszerű képekkel, vagy éppen az emberi lény elállatiasodásából fakadó jelenetekben. A film vége felé közeledve elmosódik, hogy mi valódi és mi nem, ki kicsoda valójában. Kissé kiszámítható, ám ettől még az elvárható, erős lezárással végződik a film, ami ugyanannyi kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt.
Összességében tehát a Világítótorony egy remek film a régi mozikultúra, a horror és misztikum szerelmeseinek, vagy azoknak, akik valami szokatlan filmélményre vágynak. Azonban érdemes felkészülni a könyörtelenül melankolikus lelkivilágra, a magányos és félőrült emberek letaglózó lelki sötétségére, ami nem biztos, hogy a műfajtól idegenkedők számára is vonzó lehet. Nehéz emészteni és nehéz nézni, viszont a teljes történet birtokában megjelenik rejtett szépsége és összetettsége. A stáblista lepörgése után még sokáig kísérti az ember gondolatait Ephraim és Thomas története.