„Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok.” – mondta magáról egyszer Latinovits Zoltán. A negyvennégy esztendeje tragikus körülmények között elhunyt színészkirály elutasította a középszerűséget, hitt az önsanyargatásig hiteles, koncentrált művészi jelenlétben, a színház közösségteremtő erejében, és olyan helyzetekben is ragaszkodott a saját igazához, amelyben mások jobbnak láttak hallgatni. A huszadik századi magyar színjátszás és filmművészet egyik legnagyobb színészének, megkerülhetetlen alakjának emlékét a mai napig őrzi megosztó munkássága, viharos magánélete és az a bizonyos tisztázatlan balatonszemesi délután.

Kép forrása

Megalkuvásmentes és öntörvényű
A sztereotípiák kegyetlen dolgok: Latinovits esetében különösen nagy számban léteznek, melyek a feltétlen rajongástól a dühös sértődöttségen keresztül a vad gyűlöletig terjednek. A színház Latinovits számára szentség volt, nem bírta elviselni a „lazaságot”, különben robbant. Mindig a tökéletességre törekedett, önmagával és környezetével szemben is szigorú volt, ennélfogva olykor igen nehéz partnernek bizonyult, a szó minden értelmében. „Életében sokszor és sokan nem tekintették, nem tekintettük sajátnak Latinovits Zoltánt. Amit csinált a színpadon, filmen, versmondó emelvényen – s az életben is, de ez nem tartozik ránk —, azt néha nehéz volt, olykor nem is lehetett szeretni; vagy inkább: vita nélkül elfogadni…” – írta nekrológjában Tarján Tamás, irodalomtörténész.
Latinovits mára már a „megalkuvásmentes, öntörvényű színész-lét” jelképévé vált, annak ellenére, hogy tehetségét néhányan – mind életében, mind napjainkban - méltatlanul megkérdőjelezik. A korabeli kritikák – főként pályája elején – többször illették modorossággal alakításait, holott a feltűnően mesterkélt viselkedés, a korábban bevált színpadi fogások ismétlése teljesen idegen egy olyan színész játékától, akiben szüntelen munkálkodott a vágy, hogy túlszárnyalja önmagát; perfekcionista és megalkuvásmentes személyisége nem engedhette, hogy bármit is átmásoljon újabb szerepeibe egy korábbiból. Mindig a szerep belső struktúráját igyekezett felépíteni magában, és erős szuggesztivitás jellemezte játékát. A modoros jelzőt leginkább híresen feszes artikulációja miatt aggatták rá, amit a kritika a színész egy korábbi verekedésével igyekezett alátámasztani: egy éjszakai mulatóban, filmbéli partnernőjét egy idegen asztaltársaság különböző megjegyzésekkel illette, Latinovits pedig nem hagyta szó nélkül, a színésznő védelmére kelt, s az összetűzésben állkapcsát törte. Latinovits Zoltán minden körülmények között makacsul és állhatatosan ölre ment azért, amit akart, és amiben hitt.

Kép forrása

Másfajta tulajdonok
„Majdhogynem az Állatkertben, mégis kicsit idébb születtem, éppen Krúdy Gyula bácsi sörkerti asztala fölött, felejthetetlen emlékű nagyapám, Gundel Károly vendéglőjében, ebédszünetben, fél egykor. A munka és a tisztesség házának falinaptárán 1931. szeptember 9-et jegyeztek.” – írta születéséről Latinovits Zoltán a Ködszurkálóban. 
Édesapja, Latinovits Oszkár nem sokkal születése után elhagyta a családot, ezáltal a színész meghatározó gyermekkori élményei nagyapjához, Gundel Károlyhoz kötődtek. Gundel Károly kimagaslóan művelt ember volt, közismerten művész- és művészetpártoló, tőle tanulta meg a szellemet tisztelni és a könyveket becsülni. 
Annak ellenére, hogy az ifjú Latinovits semmiben nem szenvedett hiányt, sohasem tudta megbocsátani édesapjának, hogy sorsára hagyta. „Kezdtem állni a lábamon. De lelkemben zavarva, nem tudtam, hányadán állok testvérekkel, és merre van az apám. Csak töprengtem a lelkiismerettől döfködve, mik bennem azok a másfajta tulajdonok, amik idegenként szólítgatnak valahonnan.” - írta később a színész. Úgy gondolta, édesapja bűnt követett el vele szemben, mert amellett, hogy egzisztenciálisan nehéz helyzetbe hozta a családot, lehetetlenné tette számára, hogy apjában önmaga tulajdonságaira, rejtett képességeire ismerjen.
Tízéves korában édesanyja újra férjhez ment dr. Frenreisz István orvoshoz, akiben Latinovits apára lelhetett. Ebből a házasságból született meg két testvére, 1942-ben Bujtor István, ugyancsak nagyszerű színművész, 1946-ban Frenreisz Károly, Kossuth-díjas zenész, zeneszerző. 

Kép forrása

Magánúton
A gimnáziumban osztálytársa, Vajda Miklós (későbbi jeles szerkesztő és műfordító) biztatására részt vett egy iskolai előadáson, amelynek bemutatójára Vajda meghívta keresztanyját, Bajor Gizit is. Sárközi György Dózsa című darabja volt műsoron, amelyben Latinovits félszegen, félig hátat fordítva a nézőtérnek hadarta el mellékszerepét. 
Az előadás után Bajor Gizi megkereste a fiút. Megcsókolta és azt mondta: „Tanuljon tovább, nagy színész lehet magából.” Később a színész önéletrajzában úgy említette ezt a találkozást, mint amely megpecsételte sorsát. 
Mindazonáltal Latinovits sokoldalú tehetségnek bizonyult, profi kosárlabdázónak és kiváló vitorlásnak is mondhatta magát, illetve vörös diplomás építésznek. E szakma irányába részben a koreszme terelte, ugyanis családi helyzetéből adódóan inkább a megtűrt, mintsem a kedvezményezettek körébe tartozott, így színészi tanulmányi előmenetele bizonyosan nem csak tehetségén és szorgalmán múlott volna. Ennél is meghatározóbb volt azonban édesanyja szándéka: „Én kívántam, hogy előbb végezze el a Műszaki Egyetemet, legyen szakma a kezében, mert attól féltem, középszerű művész lesz, és emiatt sokat fog szenvedni, nélkülözni. Nem sejtettem, hogy ilyen elhivatott emberré válik.”
A műegyetemi tanulmányai alatt már tudatosan színészi pályára készült, s magánúton tanulta a színpad fortélyait Galamb Sándortól és Lehotay Árpádtól. Miután lediplomázott, egy építőipari vállalat rögtön kecsegtető ajánlattal kereste meg, de ő elutasította a felkérést, mondván, Debrecenbe szerződik, segédszínésznek. Három évad után átszerződött a Miskolci Nemzeti Színházhoz, ahol 1960-ban találkozott Ruttkai Évával, akivel életre szóló szerelem szövődött közöttük.

Kép forrása

Az óra fél hetet üt 
Az országosan ismert, népszerű művésznőt, az akkor harminchárom éves Ruttkai Évát színházigazgató bátyja hívta Miskolcra, vendégszereplésre. Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című drámájának próbáján, este fél hétkor találkozott először a fiatal, ám igen tehetséges színésszel, Latinovits Zoltánnal. „Beálltunk a helyünkre, kezdődött a próba, függöny fel, fésülöm a hajam, tőlem jobbra - emlékszem: tőlem jobbra - ő fekszik az ágyban és úgy kezdődik a jelenet, hogy ő megszólal, és azt mondja nekem: Lida! Odakapom a fejem, ránézek - és akkor itt megállt a próba, mert én egész egyszerűen nem tudtam folytatni. Mert saját szemem nézett vissza rám."- emlékezett vissza Ruttkai a pillanatra.
A próba után elfogadta a fiatal partner meghívását a sarki kiskocsmába, majd késő éjszakáig együtt sétáltak a miskolci utcákon. Másnap, amikor Ruttkai Éva felszállt a fővárosba tartó vonatra, egy szerelemtől ittas férfi lépett be utána a kupéba, aki kért, ígért, sírt, térdre borult és utazott vele egészen Hatvanig. A színésznő azonban nem tudott hinni Latinovits érzéseiben, ezért kérte: szálljon le a vonatról. Még pénzt is adott neki, hogy vissza tudjon utazni Miskolcra a következő járattal. „Ott állt a peronon, és egészen hunyorogva, zavartan, szinte kiszolgáltatottan kereste a vonatát. Ez az a pillanat, amibe még mindig belesajog a szívem: ez a hunyorgás, ez a riadtság... ez volt az a pillanat, amikor egyszer csak halálosan beleszerettem." A színésznő, amint leszállt a vonatról Budapesten, elmondta rá várakozó férjének, Gábor Miklósnak, hogy szerelmes.
Viharos kapcsolatuk tizenhat éven át tartott, egészen Latinovits korai haláláig. Számos drámát játszottak végig, a színpadon és a való életben egyaránt. Nem mindennapi szenvedély és szövetség volt az övék, kapcsolatuk sok magasságot és mélységet megjárt, de a köztük lévő kötelék elszakíthatatlan volt. ,,Téptük egymást, de mi értettük egymást a legjobban. Amit én csináltam, senki nem tudta úgy szeretni, mint ő."- jellemezte kapcsolatukat a színésznő, aki minden premierje estéjén fél hétkor, a megismerkedésük időpontjának emlékére virágcsokrot kapott a színésztől.

Kép forrása

Bozzi úrnak hívtak?
Latinovits a végletek embere volt, lázadó, érzékeny és kiszámíthatatlan. Gátlásokkal küszködött, lángolt, robbant, miközben mardosta az elégedetlenség a teljesítményeivel szemben, s szüntelenül kételkedett abban, hogy színésznek való-e igazán. Ráadásul míg Ruttkait jellemzően elismeréssel illették, addig a színészt sokan és sokszor hátráltatták, akadályozták. Kétségei ellenére, vagy épp azok miatt hatalmas erőkkel hajszolta önmagát: előfordult, hogy a Vígszínházban tizenegy szerepben játszott, mellette filmezett, rádióban, tévében szerepelt, szavalt, valamint minduntalan szövögette terveit saját színházának megalapításáról. Teljes átéléssel, teste- lelke egészének felhasználásával játszott, s a színész hamarosan krónikus kimerültségről, súlyos depresszióról panaszkodott, majd 1964-ben szívinfarktussal kórházba került.
A színészkirály mindemellett olyannyira együtt tudott élni szerepeivel, hogy attól tartott, az átlényegülés hatására maradandó változások keletkeznek a személyiségében. Egyik utolsó színpadi munkája A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak zenés darab címszerepe volt. „Négykézláb közlekedem, harminc centiről szívom be a port, amit a tánckar az előző jelenetekben felvert.” A környezete tartott attól, hogy ha Latinovits „lemegy kutyába”, onnan félő, hogy már nem tud újra két lábra állni. Molnár Gál Péter kritikája jelentette a kegyelemdöfést, amely nemcsak operettbeli szereplését, hanem színészi mivoltának hitelességét is megkérdőjelezte. 
Latinovits úgy döntött, nem játssza többé Bozzi urat, inkább leutazott Balatonszemesre, ahol egy vasárnap délután elindult sétálni. A mai napig nem tisztázott, hogy öngyilkosság vagy tragikus baleset történt a síneken. 
Ruttkai Éva megállította lakásában az órát, mely onnantól kezdve örökké fél hetet mutatott.  
“Rendjén úgy lett volna, hogy amikor
szembe szöktél, düh-köpésként, a vonatnak:
az hátrál meg. A bűn! Az: a konok vak
világ fröccsen szét: a pokol!”
(Illyés Gyula: Búcsú L. Z.-tól, részlet)