Giorgio Moroder neve mindenkinek mond valamit. Vagy mégsem? Egy zeneszerző- és producerlegendáról van szó, aki önálló albumokat is adott ki, viszont sokszor olyan produkciók mögött bújik meg, hogy nem is gondolnánk. A napokban hazánkban adott koncertet, és a beharangozó hírek hallatán sokan csak vakargatták a fejüket, hogy ki is lehet a név mögött.

Kép forrása

Diszkó láz
Moroder Olaszországban született, de a sikerhez Németországba kellett utaznia, ahol az akkor még ismeretlen Donna Summerrel készítette el a Love to Love You Baby című dalt, ami furcsa módon először Amerikát szőtte be erotikától túlfűtött jellegével, aztán tért vissza Európába. 
A diszkó láz hatalmas volt, Moroder pedig elkészítette az első olyan dalt, amiben kizárólag szintetikus hangok vannak, ez volt az I Feel Love. A siker még nagyobb volt, ő pedig a filmzenék irányába indult, amivel korábban is foglalkozott, továbbá megjelentek saját albumai is. A hetvenes évek végére minden téren sikert könyvelt el, nem is akármilyeneket. Az Éjféli Expressz című film zenéjéért megkapta az Oscar-díjat,  E = mc²  című albuma pedig Jean-Michel Jarre mellett újradefiniálta az elektronikus zene addig alig létező műfaját. 

Kép forrása

Filmekben, rádiókban, klubokban
További két alkalommal kapott még Oscar szobrocskát a nyolcvanas években, az egyiket a Flashdance-ben hallható What a Feeling-ért, a másikat pedig a Topgun betétdaláért, a Take my Breath Away-ért. Mindezek mellett Az amerikai dzsigoló, Brian dePalma, A sebhelyesarcú feldolgozása, valamint a Párducemberek hoztak neki méltó elismerést, az utóbbi esetében David Bowie-val dolgozott együtt. Voltak olyan munkái is, amelyeket ugyan díjjal nem jutalmaztak, de elsöprő sikereket ért el velük a rádiókban vagy klubokban. Érdemes megemlíteni Limahl Neverending Story betétdalát, vagy a Metropolis remakjében felhasznált szerzeményeit, amiket a kritikusok a filmmel együtt lehúztak, az emberek viszont nagyon szerettek. Freddie Mercury Love Kills-je is hatalmas sláger volt, ahogyan a Hand in Hand is, amit a Koreana nevű csoport adott elő az 1988-as olimpiai játékok hivatalos dalaként, (elhappolva ezzel a lehetőséget Mándoky László és Csepregi Éva elől). Meg lehet még említeni Mr. Big, Kenny Loggins, Sabrina, vagy Olivia-Newton John nevét is, akikkel együtt dolgozott, ezek eredményeképpen pedig a nyolcvanas években olyan sikeres volt, hogy a nevét és pénzét adta egy olyan szuper sportautó kifejlesztéséhez az olasz Cizeta nevű gyárnak, ami teljesítménye és külseje révén bátran állt oda bármelyik akkor aktuális vetélytársa mellé. 

Kép forrása

A kor szelleme
Moroder a kilencvenes éveket már elsősorban családjával töltötte, a zeneszerzéstől szinte teljesen elfordult. Kreatív hajlamait inkább a képzőművészet terén élte ki, ahol egyébként szintén nagy elismerést és sikereket ért el. 
Persze, azt nem engedte soha, hogy elfelejtsék a zene területén, 98-ban újra összeállt Donna Summerrel, az eredmény a Carry On című dal, ami egy újabb Grammyt díjat is eredményezett a korábbiak mellé. Régi albumai folyamatos frissítéseken esnek át, néha csak egyszerűen leporolja azokat, néha a kor szellemének behódolva átírja őket. 
Aki ott volt a budapesti koncerten, igazi diszkóhangulatot kaphatott, annak minden sajátosságával és eredetiségével. Tegyük hozzá, a hajdani disco-feeling eleve nem jöhetett volna létre Giorgio Moroder nélkül. 
Azt hiszem, mindezek tükrében érdemes hát újra megjegyeznünk ezt a nevet, hiszen a harminc-negyven éve írott slágerei ma, és a jövőben is slágerek maradnak. Ő megtette a magáét és lássuk be, nem volt kevés.