Kevin Costnerről a napokban olvastam egy cikket: végigvették a pályafutását azon apropóból, hogy eltűnt a köztudatból. Costner persze sosem tűnt el, csak át, majd visszaalakult. A Farkasokkal Táncoló Oscaresője után valóban kicsit megalomán rendező lett belőle, aztán belátta, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. A nagyszabású és rengeteg pénzbe kerülő produkciók nem az asztala. De, akkor mit kezdjen tehetségével? 

Kép forrása

Azt csinálja, ami megy neki
Costner az elmúlt években is gyártott filmeket, illetve szerepelt. Az, hogy nem mindig találták meg a szerepek, nem feltétlenül az ő hibája. Közben szórakozásból és élvezetből zenekart alapított, amivel már évek óta járja Amerika útjait, még lemezeket is adnak ki, tehát nem csak hirtelen összerántott bandáról van szó. 
Utólag be kell látnunk, hogy néhány példától eltekintve az utóbbi évek filmes munkái tényleg arra voltak jók, hogy „a rezsit előteremtse”. A Luc Besson éra őt is beszippantotta kicsit, mint Travoltát vagy Liam Neesont. Készített sport és romantikus filmeket, aztán a hatvanat betöltve már nemcsak a zenében, hanem a színészkedésben is végre azt csinálja, ami láthatóan megy neki. 
Visszatért! 

Kép forrása

Yellowstone
Egy ideje a hazai adók is sugározzák a Yellowstone sorozatot, aminek az első évada Amerikában már lefutott, és hatalmas sikert könyvelt el, így a folytatás borítékolva van. Két földbirtokos ősellenségről szól a széria, egyikük Costner, aki vagyonát bizony nem egyenes úton szerezte. Családtagjaival sem feltétlenül van jóban, bár a kötelék elég szoros ahhoz, hogy a hatalmas vagyont összetartsa. A rivális egy őslakos, akinek a hatalomvágya szintén határtalan, a szemében a legnagyobb tüske pedig természetesen Costner. 
Costner közben rákkal küzd, de erről vajmi kevés embernek van tudomása, hiszen egy halálos betegségtől szenvedő férfit nem lehetne méltó ellenfélnek tekinteni. Ehhez még hozzájön az, hogy a fia a második részben már meghal, pontosabban megölik, a megkérdőjelezhetetlen politikai szálakat pedig talán már említeni sem kell. 
A sorozat, bár már egy ideje tart, mégsem nem késtünk le semmiről, könnyen be lehet kapcsolódni, főleg annak a tükrében, hogy a következő szériára már rég aláírták a szerződést. 

Kép forrása

Bonnie és Clyde
Costner közben egy mozifilmet is készített The Highwaymen címmel, ami a klasszikus Bonnie and Clyde történetet meséli el, ám úgy, ahogyan eddig még nem próbálták. A két gengszter figurája mindenki képzeletében úgy él, hogy jól öltözöttek, stílusosak és fiatalok voltak, bankokat raboltak ki, az emberek pedig szerették őket. A hősies történet végén persze nem kerülhették el azt, hogy az autójukban szitává lőjék mindkettőjüket. Meg kell itt jegyezni, hogy a mindenki által ismert és mára klasszikusnak tekinthető, Warren Beatty-val a főszerepben készült 1967-es adaptációban – abban, ahol filmvásznon először mutatják meg azt, hogy a golyó mit is tud művelni az emberi testtel –, kicsit sajnáljuk őket. Costnerében viszont elégedetten dőlünk hátra, hiszen a film rámutat arra, hogy a két fiatal gengszter valójában elmebeteg bűnöző, akiket azért csak az újságok címlapjáról ismertek, mert nem hagytak soha tanút. Pontosítsunk, kivégezték a tanúkat. 
A film tempója hasonló a sorozatéhoz, komótos, oda kell rá figyelni, minden jelenetnek van jelentősége, a párbeszédek nem szájbarágósak, de van mondanivalójuk. Igazi értéket akkor fog nyújtani, ha a kanapénkról merülünk bele egy nagyképernyős televízió előtt, egy csendes délutánon. Direkt nem estét írtunk, mert ezeknek a képkockáknak van tartalmuk és súlyuk. Nem taglóz le, nem is akar, de nyújt valamit, amit értéknek nevezünk. 
Costner tehát feltámadt, és újra azt csinálja, amihez ért, visszatér a múltba, a saját és a nemzete gyökereihez és mesél. Még mindig jól mutat a vásznon és hihetőek a mozdulatai, akkor is, ha éppen nem csinál semmit.