Durván öt év telt el a Wall Street farkasának megdöbbentő sikere óta. A filmkészítőknek pedig azóta sem sikerült teljesen „lerágni” az akkor felfedezett csontot. Sokadik alkalommal erőszakolják le a nézők torkán ugyanazt a sztorit, amelyből – szemmel láthatólag – még mindig nincs elege a közönségnek. És sajnos még mindig nem mondhatom, hogy a legújabb változata a tőzsdés történetnek megakadt volna a torkunkon…

Kép forrása

Unalmas sztárparádé
Filmünk, a Billionaire Boy Club bizony mindent megpróbál, hogy elkápráztassa a nézőit, felkeltse azok szimpátiáját. Főszereplői a húszas éveik elején járnak. Gazdag társaikat veszik rá, hiúságára rájátszva, hogy vadabbnál vadabb ötleteikbe fektessék apjuk pénzét. Nagy pénzt csinálnak a semmiből, kitörnek a régi életükből, élik a „high life”-ot, megszerzik a lányt és gyakorlatilag mindent, amit kívánnak. James Cox rendező megfilmesítette minden pályakezdő álmát, ráadásul alkotásának szereposztása is elképesztő lett: Ansel Elgort és Taron Egerton mellett Emma Roberts játszotta a női főszerepet, és Kevin Spacey-t is szerződtették egy jelentősebb mellékszerepre. Akkor mégis hogyan lehet az, hogy visszagondolva a vetítés másfél órájára, az egyetlen említésre méltó dolog, ami eszembe ötlik a filmről az az, hogy „egészen tökös dolog volt, hogy még a botrányai ellenére sem vágták ki Kevin Spacey-t a végleges verzióból!”.

Kép forrása

Túl sokszor láttuk már
A zsenit, aki a helyes úton járva nem jut egyről a kettőre. A becsvágyó gimis havert, aki aztán beleviszi a „rosszba”, a ficsúrokat, akik túl akarják szárnyalni az apjukat, és ezért hinni akarnak a „nagy lehetőségben”, a feltörekvő művésznőt, akit elcsábít a siker és a magabiztos sárm, a bulikat a domb tetején levő villában, ahol a legszebb nőket az öltönyös férfiak várják, a droghegyeket, amiket nagy címletű bankókkal szívnak fel főszereplők… 
Mindez le kéne, hogy nyűgözzön minket, nézőket? Meg kéne, hogy feledkezzünk emiatt az „igaz történet” mesélésében tátongó óriási lyukakról, logikátlanságokról? Be kéne, hogy dőljünk ennek az egyszerű, ráadásul már sokszor látott parasztvakításnak?

Kép forrása

Pedig lehetett volna!
Persze, tudom, hogy az utóbbi ú év botrányainak tükrében ez most rosszul hangzik majd, de Kevin Spacey karaktere volt az egyetlen a filmben, ami legalább egy kicsit érdekes volt. Látni egy férfit, aki rolex órájával, bizarr öltönyeivel és ölebével végig csalja egész Los Angelest. Mert rájött: a sztárok városában az elitség látszata kézzelfogható előnyökhöz tudja juttatni. Angol akcentusa és műveltsége pedig gyakorlatilag bárhol hitelképessé teszi őt. Ha pedig néhanapján kénytelen valamit kifizetni… azt azonnal átcsoportosítja valamelyik, „barátja” által ráruházott befektetési alapból. Őt figyelve megtanuljuk: a sikeres(nek látszó) üzletember nem fut mások után, őt keresik meg az ajánlatokkal! Szinte rátukmálják egyesek a pénzüket. A kellőképpen gátlástalan emberek pedig el is fogadják. Az okos pedig rájön, hogy hogyan élhet egész életében ezekből a pénzekből úgy, hogy soha ne bukjon le, csupán egyik zsebéből a másikba téve át a pénzt. Na, ennek a fickónak az élete és világszemléletének megismerése lekötött volna! Újfajta és – talán – még hasznos ismeretekkel is elláthatott volna. Csakhát, Ron Levint utolérte a végzete. Ugyanis, amikor felajánlotta ifjú főszereplőnknek, hogy átadja neki az évek során felhalmozott tudását, hogy, hogy-nem, Levin egy golyóval a fejében végezte. És filmünk menthetetlenül megindult a szokásos körpályán, az amerikaias végkifejlet felé…

Kép forrása

Mi maradt nekünk?

Persze, akár meg is nyugodhatunk, hogy mindenki megkapja a méltó büntetését. Az egyik csaló meghal, a másik börtönbe vonul, a gazdag kölykök családjai pedig koldusbotra jutnak. De hát olyan jó lenne ebbe az egészbe többet belelátni! Tanmesének felfogni, és elbeszélgetni arról, hogy az egyszeri kihágást bizony mindig a súlyosabb és komolyabb bűnök fogják követni. Hogy milyen könnyű is megindulni a lejtőn! Esetleg levonhatunk egy másik kifacsart következtetést a látottakból: ha először megyünk a zsarukhoz, és tanúskodunk a társaink ellen, akkor a másikat rács mögé juttatva, mi megúszhatjuk a börtönt. Csak hát kell-e nekünk ez? Előlegezzünk ennyi bizalmat egy olyan filmnek, ami azon túl, hogy elénk tárta a fiatalok – jól ismert – hiúság fűtötte becsvágyát és a nyolcvanas évek őrületét, nem tesz semmi említésre méltót? Nem, hogy állást nem mert foglalni az általa bemutatott sztorival kapcsolatban, de még azt is büszkén a nézők orra alá dörgöli, hogy „valószínűleg nem is így esett ez az igaz történet”! De ha így van, akkor mégis mi marad nekünk? Másfél elvesztegetett óra, amit bárhogyan máshogy hasznosabban tölthettünk volna, mint a Billionaire Boy Club történetét megismerve!