Jared Leto igazi jakuzává válik a The Outsider című legújabb filmjében. Az évszázad alkotása lesz? Avagy egyszerűen csak szánalmas? Azt hiszem, középút nem létezik egy ilyen szélsőségesen merész ötletnél…

Kép forrása

Császár nélkül vajon mi lenne?!
Alig lett vége a második világháborúnak, de már most az agyontetovált öltönyös keménylegények uralják az Istenek Földjének felszabadított változatát. Hatalmuk végtelen: csapatostul járnak a szumó meccsekre, a ház kontójára isznak mindenhol, és (még jobban) összeszűkült szemmel felügyelik a kisebb kaszinókat. Igazi arany élet, egészen odáig, míg be nem üt a krach… és valami igazán illegálisat kell tenniük, amiért akár börtönbe is lehet kerülni! Ahol aztán úgy kell boldogulniuk, ahogy csak tudnak: a szökéshez akár a rossz helyen tébláboló fehér fickónak a segítségét is igénybe kell venniük. És hát mi lehet ebből, ha nem egy gyönyörű barátság kezdete?

Kép forrása

Kívülálló
Történetünk szerint tehát Nick Lowell (Jared Leto) gyanútlanul megment egy ismeretlen embert, aki megpróbálja felakasztani magát. Aztán amikor már jobban tudja, inkább maga segédkezik szerencsétlennek a hasa felmetszésében. A tanulság: mindig be kell avatni a helyi tudatlan csávót titkos tervünkbe, (a gyengélkedőből akarunk megszökni) mert különben ki tudja hányszor kell próbálkozni az öngyilkossággal. A film első fél órája tehát a japán börtön szótlansága, vagy érthetetlen szóáradata közé kényszeríti nézőit. És egy biztos: amennyire érzelemmentesen fogadja a színész a szabadulását a börtönből, mi legalább annyira örülünk neki. Hiszen ez akár azt is jelenthetné, hogy az igazi történet, ami akcióval, beszéddel, jellemfejlődéssel és a másik kultúra elismerésével van tele, végre kezdetét veheti! Mert én bolond, még mindig az Utolsó szamuráj által vázolt ideális világban élek…

Kép forrása

Nagyon művészi
Ez a film sokkal mélyebb mondanivalót tartalmaz, mintsem szavakkal ki lehessen azt fejezni. A baj csak az, hogy minden művészi próbálkozása ellenére – vagy talán éppen azért? – semmit sem sikerült bennem megmozgatnia. A mélyenszántó félmondatok értelmetlenek, és az azokat követő hosszú, sokat sejtető pillantások abszolút nevetségesek. Ráadásul a film sokszor még át is esik a másik végletbe: és japánul kezdenek el ordítozni benne, ami sajnos túlságosan éles kontrasztban áll, nemcsak az előző jelenettel, de a japán világról és szokásokról alkotott (szemmel láthatólag téves) világképemmel. De csak hogy rövidre fogjam a film egy órás intermezzóját: Leto néhány szertartásos teaivás és pénzbehajtó feladat után maga is jakuzává avanzsál. Ami persze még véletlenül sem pörgeti fel filmünket. Mert rá kell jönnünk, hogy a japán kemény csávók munkája csendben fenyegetően álldogálni, berúgni vagy egymás mögött/mellett az utcán vonulni típusú feladatokban merül ki. És ha most gonosz lennék, akkor párhuzamot vonnék köztük és a HÉV megálló vagányai között. Akik ugyanezt csinálják, csak évezredekre visszanyúló hagyományok máza nélkül.

Kép forrása

Kecsapos akció
De persze be fog ütni a krach! Minden „mi vagyunk a családod, más boldogságforrásod nincs rajtunk kívül” szólam ellenére, valaki elárulja Leto családjának főemberét. És mivel ez az egész nagyon hasonlít a Keresztapa alapkonfliktusára, ezért már meg sem lepődök, amikor kiderül, hogy a másik családdal való szövetséget és a részvényeik felvásárlását támogató „fogadott fiú” az, aki hátba szúrja Nagyapát. Szó szerint is. Ezután pedig a megmaradt vagányoknak dönteniük kell: az életüket vagy az édes bosszút választják. A viták során pedig előkerülnek az ősi kardok, amiket aztán Leto, az egyetlen igazi halálra szánt önkéntes vesz magához. Az a fehér fickó, aki pár hónap alatt tényleg szamurájjá lett, mikor a legtöbb ember még emlékezni sem mer a saját ősi szokásaira! Ő indul el megbosszulni a férfit, aki végre nyugalmat, helyet és irányt mutatott neki ebben a zavaros, értéktelen világban! Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, meg sem közelítette a The outsider katarzisa az Utolsó szamurájét.

Kép forrása

Senkinek se ajánlom!
Az Outsider egy vontatott művészfilm és az értelmetlen ázsiai mészárlás szerelemgyereke. És sikerült mindkét szülőjének legrosszabb tulajdonságait megörökölnie. Amihez ráadásul egy olyan főszereplőt szerződtettek, akinek – a filmtörténelem során talán először – nem tett jót, hogy kiváló színészi teljesítményét Oscarral jutalmazták. Azóta ugyanis szerepeiben csak a végletek között tud mozogni. Ripacskodót vagy néma hőst játszik, de mindig megpróbálja elvinni az adott történetet a hátán. Csak hát az a forgatókönyv, ami ilyen karakterre épít egy produkciót – azt hiszem, és merészen kimondom! – nem a legjobbak közül való. Lett légyen az a DC, vagy akár a Netflix legújabb ötlete. Mert most már bizonyos: nem minden arany, ami fénylik. Főleg, ha ennek a két stúdiónak neve fémjelzi azt…