Igazi szerelmes történetet láttam. Amit nem szorított háttérbe az akció, nem csúfított el a két színész tehetségtelensége. A filmet nem dominálták a szexjelentek, sem a romantikus gesztusok. Igazibbnak tűnt a Submergence (Merülés a szerelembe) című alkotás – ami egy kém és a mélytenger kutatásával foglalkozó matematikus egy hetes románcát mutatta be –, mint bármelyik „romantikus” film, amit az utóbbi években láttam. Nem igazán tudom eldönteni, hogy ez most jó-e, vagy már elvesztettünk minden reményt…

Kép forrása

Valószerűtlen
A tudós (Alicia Vikander) és a harcos (James McAvoy) Franciaország egy üdülővárosában próbál felkészülni a rájuk váró megpróbáltatásokra. Danielle, egy mélytengeri expedícióra készül, ahol vagy bebizonyítja, hogy a mélysötétben is van élet, vagy pedig pár nap után fuldokolva meghal a kis sárga tengeralattjáróban, ha az valamiért felmondja a szolgálatot. James pedig pár hét múlva Szomáliába fog utazni, ahol a feladata az Európában robbantást tervező terrorista csoport felderítése, és koordinátájuk leadása a drónokat kezelő személyzetnek. Legjobb esetben, mint névtelen hős térhet vissza angliai otthonába, de ha rosszra fordulnak a dolgok, akkor elkapják, megkínozzák és a kudarca teljes tudatában járulhat majd teremtője színe elé. Ilyen nyugtalan lelki állapotban találkoznak hőseink közös szállodájukban, ahol aztán a „carpe diem” érzése ráveszi őket, hogy mindketten olyan embernek nyíljanak meg, akivel stresszmentes helyzetben még csak szóba sem elegyednének.

Kép forrása

Tökéletes párosítás
A lány mesél az álmairól, céljairól, múltjáról. A férfi pedig hallgatja – ahogy egy jó kémhez illik. És megérti Danielle-t, ami még annál is jobban lenyűgözi a lányt, mintha bármit is megosztana magáról a férfi. Ő ugyanis most csak élvezi, hogy nem kell a dzsihadra és a küldetésére gondolnia. Csupán értékeli egy olyan ember gondolatait, aki képes kockázatot vállalni az egész emberiségért, és akinek a lényét nem fertőzte meg a harc és az értelmetlen öldöklés. Danielle-t pedig teljesen váratlanul éri, hogy egy férfi, teljesen más világnézettel, képes megérteni az ő céljait, és reflektálva rájuk új megvilágításba helyezni azokat. A lánynak szüksége van arra, hogy meséljen. Aki egész életében csak egyetlen veszélyes dolgot hajt végre, annak fel kell készülnie a küldetésére. Gondolnia kell a legrosszabbra, ami csak történhet, azért, hogy elkerülhesse azt. Ezzel szemben a férfi – aki már ki tudja hányadik küldetését vállalja föl – csak meg akar feledkezni a rá leselkedő veszélyekről. A tökéletes párosítás. Egy nyaralás erejéig.

Kép forrása

És mi van, ha csak ennyi adatik?
Minden tökéletes marad. A legapróbb részletek is értelmet nyernek. A férfi elejtett félmondatai, amelyben világnézetéről nyilatkozik, a nő szerelmes pillantása és a vágya, hogy többet tudjon meg a másikról… mindez felértékelődik. Ezek lesznek azok a pillanatok, amikbe hőseink – miután mindketten elindulnak a küldetésükre – a kétség legsötétebb óráiban kapaszkodhatnak. Amelyek a fájdalom, magány, félelem elhatalmasodása idején túlélésre ösztönözhetik őket. Hiszen valaki vár rájuk otthon! Valaki olyan, akivel minden pillanat boldog és akinek a szeretete nem a küldetésük sikerén múlik. Az ironikus ebben az, hogy egyikük sem térhet vissza a másikhoz, ha kudarcot vall…

Kép forrása

Újjászülettek
A két színészt szeretem, a téma pedig – a kényszerű elválás, a jóra emlékezés – pont aktuális az életemben. Ennek ellenére a legkisebb elvárással indulok neki ennek a „kalandnak”, így talán nem is fogok csalódni benne. És igazam lesz! A színészek elhitetik a nézőkkel, hogy valóban szerelembe estek. Így pedig a néző nem is igazán tehet mást, minthogy megfeszülve drukkol nekik, hogy újra találkozhassanak. A második fele a filmnek a reményről szól. És arról, hogyan képes megváltoztatni a szemléletmódját egy-egy embernek, ha véletlenül rátalál a szerelem. A férfi felismeri, hogy a muszlimok leglenyűgözőbb tulajdonsága a hitük (amit most végre Danielle hatására ő is felfedezett magában): hogy képesek követni pontról pontra egy szent szöveg szavait mindenféle kérdés nélkül. Ahogyan ez „keresztjük” is: képtelenné téve őket az észérvek megértésére és a kompromisszumokra. A nő pedig rájön, hogy a dicsőségért életet áldozni teljesen felesleges. Egy újságcímlap – amiért eddig küzdött – teljesen eltörpülhet amellett a lehetőség mellett, hogy valamit tényleg felfedezhet, ami az emberiséget előrébb viszi. És amit megoszthat az egész világgal. Vagy csupán egy férfival…

Kép forrása

Akár kisképernyőn is, ha...
Akárhogyan is nézem, a Submergence nem egy fergeteges alkotás. Egyszerűen egy jól eltalált, mértéktartó film, amivel együtt szerelembe lehet esni, majd átérezni az elválás fájdalmát. Mindemellett pedig a férfi-női lélek totális ellentétét mutatja be… és azt, ez mennyire nem számít bizonyos körülmények között. A mozikörülmények semmivel sem járulhatnak hozzá a filmélményhez. Viszont, ha a néző éppen az elválás-viszontlátás keserédes élményét tapasztalta vagy tapasztalhatja valamikor, akkor ez a film neki szól!