A kétezres évek világában, ahol a legtöbb film csupán átlagos volt, egy mű kiemelkedett a többi közül, és a maga egyedien bizarr módján utat tört a világhír felé. A szoba című alkotás a véletlen zsenialitásnak olyan jó példája, hogy a készítéséről szóló film  – másfél évtizeddel később – az Oscarért szállhat síkra. Még inkább terjesztve és táplálva Tommy Wiseau filmjének kultuszát. 

Kép forrása

Mit is mondhatnánk el az eredeti történetről? 
Egyszerű szerelmi háromszögről szól a dolog, ahol is Johnny Lisa-val van eljegyezve, aki viszont már nem szereti a férfit, és inkább lefekszik Markkal, jegyese legjobb barátjával. Ami persze mindenféle drámához vezet majd. De hagyjuk is ezeket a földhöz ragad dolgokat! A szoba nem olyan, mint az összes többi film – így értelemszerűen, ami fontos lehet máshol, azt itt háttérbe szorítják az olyan mélyenszántó, művészi jelenetek, mint az értelmezhetetlen, öltönyben játszott amerikai foci passzolgatások. Meg egy meglepetésszerű kábítószer üzlet, amelynek nincs semmi befolyása a történetre, vagy a világ talán legérzelemmentesebb „rákom van” beszélgetése, aminek persze semmi köze nincs a szerelmesekhez. És akkor még nem is beszéltem a jelenetek hátterében felfedezhető, bekeretezett „kanál művészetről”, a túl sokszor felhangzó sátáni kacajról vagy arról, hogy a színészek néha valamiért egy csirkét utánoznak a kamera előtt. Olyannyira szörnyű, amit látunk, hogy akaratlanul is csodálni kezdjük azt, aki mindezt megalkotta. Mert ilyen értelmetlen, mégis szórakoztató dolgot csak az képes csinálni, akinek tényleg van valami abszurd „elképzelése” a világról, amit nem fél mások elé tárni. Még ha ujjal mutogatnak is rá emiatt. 

Kép forrása

Hogyan is született meg ez az eposz?
Tommy Wiseau San Francisco egyszerű, sápadt drakulájaként élte az életét egészen addig, míg egy amatőr színészeknek tartott órán nem találkozott egy félénk sráccal, Greggel, aki kezdetektől fogva felnézett a gátlásait azonnal levetkőzni képes Tommyra. Barátság szövődött köztük, Tommy rávezette Greget, hogyan is kell mások véleményét kutyába se venni, míg ő cserébe egy társat és inspirációt kapott. Felfedezték, hogy van egy közös álmuk: híresek akarnak lenni. Meggyőzik egymást, hogy együtt érdemes lenne belevágni a színészvilág meghódításába. Hollywoodba költöznek, ahol Greg, mint modell, Tommy, mint meg nem értett zseni helyezkedik el. Megszámolatlan kudarc után pedig rájönnek, sokkal egyszerűbb maguknak leforgatni egy filmet, amivel azonnal berobbanhatnak a köztudatba, mintha a „nagy lehetőségre” várnak. Tommy egy délután leült, alkotott, kibérelt egy stúdiót, vett néhány kamerát, és megtartotta a castingot. A többi pedig már legenda…

Kép forrása

Teljes kudarc
A Disaster artist című film az alkotás folyamatát mutatja be nekünk. Ami persze nem volt zökkenőmentes. Az emberek kinevették Tommyt, egy lány miatt még Greg is ellene fordult egy kicsit. Végül mégis sikerült valami furát, de maradandót lerakni az asztalra. De a díszbemutató előtt még láthatjuk, átélhetjük azt, hogy milyen is lehet szembe menni a világgal, a barátainkkal. Hogy milyen magányosan állni és küzdeni egy célért, amit csak te magad látsz. És hogy milyen lehet, amikor kiderül: a zsenidet félreértették. Tommy Wiseau komolyan gondolta a forgatókönyvet. Olyan dolgot akart alkotni, ami lenyűgözi az embereket – a szó klasszikus értelmében. Nem sikerült. Amit ő drámának és érzelmektől fűtött színészetnek látott, azt mások kinevették. A szoba bemutatóján először az értetlen, baljós csönd, majd a gúnyos kacaj fogadta a frakkban feszítő, büszke készítőket. Lehet ennél csúfosabb kudarcot vallani?

Kép forrása

Így már megérdemelte a tapsot
Lehetett volna. Ha nincsen Greg, Tommy a díszvetítés végét sem várta volna meg. Sértődötten kivonult volna a moziteremből, mielőtt látta volna, hogy műve örömet szerez a nézőknek. Kiröhögik, nevetnek rajta. Egyre megy. Greg rávilágított arra, hogy Tommy tényleg megvalósította az álmát. Egymaga írt, vágott és rendezett egy filmet, ami aztán boldoggá tette (teszi) azokat, akik odaülnek a képernyő elé. Kívánhat ennél többet egy művész? És Tommy becsületére legyen mondva, elgondolkodott a hallottakon. Miután átélte a művész halálát, és végignézte a sajátját a vásznon, feltámadt és dörgő taps közepette, mosolyogva tudott köszönetet mondani a stábnak, de legfőképpen Greg Sesteronak, akivel egymást támogatva, megvalósították az álmukat.

Kép forrása

Elismerést neki!
Nem vígjátékot láttam. Vagy legalábbis pont annyi poén volt csak benne, hogy el ne vonja a főszereplők drámájáról és a jellemfejlődésükről a figyelmet. Sikerült egy olyan történethez tisztelettel hozzányúlni, amelyből az emberek kilencven százaléka csak annak abszurditását domborította volna ki. Ehelyett a Disaster artist a barátságról, inspirációról mesél nekünk. Bíztat, hogy küzdjünk az álmainkért, hogy próbáljunk önmagunk fölé nőni és megbecsülni, amit a sors ad. Tommy Wiseau és Greg Sestero, minden bizarrságuk ellenére is, lehetnek példaképek számunkra. És amiért erre a Diaster artist rá mert mutatni, abszolút megérdemel minden tiszteletet. Nemhogy egy giccses aranyszobrocskát…