Ezek az amerikaiak! Képesek a legapróbb győzelmeiket is úgy beállítani, mintha az egész szabad világot mentették volna meg. És ha ez nem lenne elég, akkor még „hőseiket” is közszemlére teszik: megosztva a remény lángját a sötétségben tévelygő államokkal. És mi köszönettel tartozunk ezért. Vagy, mert megmelengetik a szívünket a látottak, vagy mert olyan nevetséges dolgokat látunk, hogy felismerhetjük, mi mennyivel felsőbbrendűek is vagyunk azért, mert gyerekes (?) nemzeti büszkeségünket megtartottuk magunknak.  

Kép forrása

Perspektíva
2013-ban visz minket vissza a Stronger című film. Mert, tudniillik, az már történelem. Meg hát – mint látjuk majd – legendák és hősök születtek akkor, akiknek tetteit meg kell énekelni, vagy legalábbis érdemes életükről filmet forgatni. Szóval, filmünk főszereplője az amerikai nép névtelen bajnoka, Jeff Bauman, egy bostoni proli. Volt (ezt soha ne feledjük!). És hogy pontosan lássuk a két életszakasza közti kontrasztot, filmünk először elkalauzol minket azokba az időkbe, amikor még Bauman mindennapjait a sörözés, a munkakerülés és a sport tv bámulása tette ki. Hősünk élete azonban gyökeresen megváltozott, amikor volt barátnője, Erin Hurley összezárta előtte a lábát egy péntek este. Hogy ezen változtasson, Jeff – a nagy gesztusok embere – elhatározta, hogy elmegy a hétvégén megrendezendő Boston maraton célegyenesébe táblát lengetve örülni Erin befutójának. 

Kép forrása

Jó ötletnek tűnt
Éppen sikerült elhelyezkednie Jeffnek a célvonalnál, amikoris egy gonosz napszemüveges emberre lett figyelmes. De még mielőtt átcikázhatott volna az agyán, hogy valami nincs rendben, a bomba már fel is robbant. Tucatnyian meghaltak, Jeff pedig elveszítette mindkét lábát. A kórházban tért magához, ahol aztán – igazi hazafihoz méltóan – első dolga volt, hogy segítsen (?) elkapni a nyomozóknak a még menekülő terroristát. Később pedig, béna viccei mögé bújva úgy tett, mintha nem is lenne számára csapás elveszítenie a lábát és önállóságát. A bátorság és gyávaság elegye pedig nem várt hírnevet hozott neki. „Boston Strong”. Ezen felirattal díszítették fel tiszteletére a várost, mikor elhagyhatta a kórházat. Személyes tragédiájának fájdalmát így a „hősöknek” kijáró ingyen sör, tévés meghívások és a visszaszerzett ex enyhítették. Ideig óráig.

Kép forrása

Miért is?
Kellemetlenül éreztem magam, miközben a filmet néztem. Nem azért, mert valami baj volt a színészi játékkal vagy a filmes megoldásokkal, sokkal inkább amiatt, amit elárult az amerikai népről, akik úgy érzik, ilyen karcsú cselekményből filmet kell forgatniuk. Nem tudom eldönteni, melyik lehetett a fontosabb: megosztani a világgal egy újabb amerikai hős születésének történetét, vagy pedig meggyőzni a terrorfenyegettségben élő lakosokat, hogy nem lehet legyőzni az USA-t még ilyen gerinctelen módszerekkel sem! Akárhogy is, mindkét eshetőség végtelenül szomorú dolgokról árulkodik.

Kép forrása

Győztek a terroristák
Az amerikai média, ami – szemmel láthatólag – éhezik a reményre, még a kórházban hőst csinált a súlyosan sérült Jeffből, annak ellenére, hogy a férfi csupán rosszkor volt rossz helyen: nem tett semmi igazán figyelemre méltót azon túl, hogy túlélt egy szörnyű eseményt! Ráadásul, később sem állt fel a padlóról, nem változtatta meg az életét. Nem vált példaképpé. Médiasztárra igen, hőssé nem. De vajon mit mond el az amerikai népről az, hogy egy nemzeti tragédia után gondolkodás nélkül piedesztálra kell emelniük egy arra tökéletesen alkalmatlan személyt? Csak azért, hogy magukat meggyőzzék a saját felsőbbrendűségükről, a világot pedig arról, hogy még egy igazságtalan háborúban is győzni tudnak! Hogy ez a fontos üzenet a haza minden sarkába eljusson Jeffet, mint valami vásári majmot mutogatták éveken keresztül különböző sporteseményeken. Néhány ilyen gyűlést és az ott történteket –, hogy a másfél órás játékidőt kitöltsék valahogy a készítők – vászonra is vittek. Az így látottak pedig teljesen kiüríttették velem az eddig is elég keserű poharat: a Jeff köré gyűlt tömeg mindig a félelem és a gyűlölködés jeleit mutatta. Vagyis egy legyőzött, sarokba szorított nemzetét. 

Kép forrása

Megmutathatnánk a világnak!
Az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy a film végére (évekkel az incidens után) Jeffnek sikerült túljutnia a poszttraumás stresszén, abbahagyta az ivást és az önsajnálatot. Eljárt rehabilitációra, és megtanult műlábbal járni. Meg csinált magának egy gyereket. Vagyis felfedezhetünk valami jellemfejlődést: sikerült egy átlagember felelősségét végre a vállaira venni, és nem a kamerák kereszttüzében összeomlani alatta. Pont addigra érte el ezt, mire a média figyelme már nem rá irányult. Bravó! Viszont felteszem a kérdést: ha ez az igencsak karcsú sztori méltó egy filmszerződésre, akkor hogy lehet, hogy még nem próbálkozott Hollywood, Ecsekwood, bármilyen -Wood Takács Károly élettörténetének megfilmesítésével?  A magyar sporttörténet talán egyik legkiemelkedőbb alakja ő, aki miután 1938-ban elveszette jobb kézfejét egy gránátbalesetben, a másik kezébe véve a pisztolyt, egy évtized gyakorlás után olimpiai bajnok lett világrekordot felállítva Londonban. Majd négy évvel később Helsinkiben is. Az ő elszántsága és kitartása, azt hiszem, megérné a hírverést! Persze lehet, hogy csak a fránya nemzeti öntudat beszél belőlem…
Azzal meg ugye, jobb vigyázni, mert – amint látjuk – olyasmikre is képes, mint ez a Stronger.