A Kiképzés és a Gyűrűk ura szerelemgyermeke elevenedett meg előttem a képernyőn. Mert mi mással, ha nem egy ilyen bizarr élménnyel kell megkoronázni a karácsonyt? Köszönöm Will Smith és Netflix ezt az élményt!

Kép forrása

Bright
Kedvenc fekete akciósztárunk ismét egy rendőr bőrébe bújt, aki most egy még valószerűtlenebb társat kap maga mellé szolgálni és védeni: egy orkot. Igen, jól olvasták, egy agyaras, színes, lomha, két lábú disznószerű szerzetet, aki megvetésnek örvend nemcsak a testületnél, de még a saját fajtársai között is. Hiszen melyik becsületes ork választana a gengszterkedésen kívül magának más „hivatást”? És persze nem ő az egyetlen fura szerezet a filmben, valami abszolút bizarr, Éhezők viadalára emlékeztető társadalomba csöppen a néző. Ahol vannak tündék, tündérek, Sötét Nagyúr és az összes sci-fi adalék, amit csak el tud képzelni. De sehogy sem sikerül átadnunk magunkat a jól ismert, ismeretlen felfedezéséhez köthető örömöknek, mert a film minden jelenetét belengi a deja vu…

Kép forrása

A sztori
Szóval, a két zsaru néhány elhanyagolható „dolgos mindennapok” intermezzo után elkezdi végre megélni a „legendát”, amiből Will Smith a Suicid Squad óta – szemmel láthatólag – nem tud kiszabadulni. Az egyik riasztásuk helyszínén furcsa dolgokra bukkannak. Mármint az átlagosnál is furcsábbakra: a rengeteg hulla mellett mágiára utaló jeleket is felfedeznek (?) és találnak egy rémült tünde kislányt, aki egy varázspálcát próbál rejtegetni a ruhái között. Az igencsak egyszerű történetet, miszerint valami Sötét Nagyurat próbál néhány szőke varázsló rászabadítani a világra (a kislány pedig éppen akadályozza ezt), a bábeli nyelvzavart megelevenítve próbálja a film bonyolítani: minden fajnak van külön nyelve, és valahányszor valami fontos információt kéne megosztani a másikkal (és a nézőkkel), a szereplők kényelmesen átváltanak az angolról egy másik, érthetetlen középföldei nyelvre. Teret biztosítva néhány rasszista poénnak és plusz fél óra detektívesdinek. 
Nem kellett volna. 

Kép forrása

Torzszülött
És most eresszük megint szabadjára a képzeletünket! Gyűjtsük össze azokat a kliséket, amik egy zsarus filmre jellemzőek lehetnek, és azokat az apróságokat, amik egy-egy képzeletbeli világot magával ragadóvá tehetnek! Ha öt percet rááldozunk, akkor garantálom, hogy jobb ötletekkel fogunk előállni, mint a forgatókönyvíró, Max Landis. Ő – hogy nyomdafestéket tűrően fogalmazzak – jó dolgában csupán az unalmas felszínét kapargatta meg mindkét témának. A filmben tehát a rengeteg újrafelhasználható beszólogatás közt találni fogunk majd egy jóslatot, hipszteresen homályos, nem megmagyarázott történelmet, hősies helytállást, konvenciók legyőzését és hegyes fülű Lucius Malfoyokat. És akárhogy is szépítjük: ha mindezeket összegyúrjuk egy kis varázslattal és rendőrautóval, akkor egy – a józan ész mértékével mérve – bizarr sztorit fogunk kapni. Azonban nem annyira szélsőségeset, hogy merésznek és érdekesnek nevezhessük. Olyan ez inkább, mint egy torz mitológiai figura, amiről az ember tudja eldönteni, hogy most komolyan vegye vagy kinevesse… így végül, inkább a még kínosabb hallgatásba burkolózunk.

Kép forrása

Kár volt
Nem tudom azt lelkiismeretfurdalás nélkül leírni, hogy egy rossz filmet láttam. Végtelenül egyszerűt, azt igen, ami még hülyére is próbálja venni a nézőit. Ráadásul úgy, hogy nem néz ki belőlük annyi intelligenciát, hogy az újfajta gumimaszkok ellenére fel fogják ismerni: egy ezerszer látott, ismert forgatókönyv elevenedik meg előttük. Amit az újfajta környezet még hiteltelenné is tett: a hősiesnek beállított pisztolypárbaj a varázsvilág megjelenésével teljesen idejétmúltnak tűnik, az önfeláldozásnak – szokás szerint – nincsen semmilyen visszavonhatatlan következménye, és a „rasszizmus szívás” üzenetet sem sikerült „új magasságokba emelni” a fajok közti ellentétek megelevenítésével. Mi marad hát nekünk? Will Smith. És talán vele kapcsolatos a leglehangolóbb tanulsága a filmnek: megbizonyosodhattunk afelől, hogy ez a színészóriás sem képes már elvinni a hátán egy filmet. És most őszintén. Kellett ez nekünk?