Az utóbbi másfél órában sikerült minden álomképet lerombolni bennem, ami az (angol) nemességhez fűződött. És mivel a kövér, akcentusukkal büszkélkedő plebszet eddig sem csodáltam, ezért már annyira sem értem, mint eddig: miért akarhat valaki is a borongós Albionban új életet kezdeni. Persze, lehet, hogy akad, aki szereti az esőt, kísértetkastélyokat, az alkoholtól vörösödő embereket… de hogy létezzen olyan, aki az ottani életstílust tekinti álmai netovábbjának, az a Riot Club című film nézése után abszolút lehetetlennek tűnik számomra.

Kép forrása

Tradíció
Oxfordban vagyunk. Ami sok évszázados gyökerei alapján nemcsak a világ legjobb, de az egyik legelitebb iskolájának is számít. Vannak családok, akik már generációk óta ide járatják csemetéiket! Az ilyen fiatalok pedig viselkedésükkel igyekeznek minden egyes nap társaik tudtára hozni: családjuk az egész országban, ők pedig ezen az egyetemen rendelkeznek félisteni jogokkal! Felette állnak minden más halandónak, aki bebocsájtást nyert a méltán híres intézmény falai közé. Bicskanyitogatóan arrogánsan, de egyértelműen élen járnak mind a tanulásban, mind a sportban, de persze a mértéktelenségben is. Kimaxolnak mindent. A dicső ősök példáját követve.

Kép forrása

Jó példa
Lord Riot maga volt a megtestesült hurrikán. Ahol csak megjelent, új rendet vágott a tespedő, saját maguk kiválóságába belenyugvó urak és a csak túlélni vágyó parasztok között. Csábított el feleségeket, részt vett párbajokban, itta eszméletlenre, zabálta rosszullétig magát. Egyszóval megélte a carpe diemet. Ám dicső karrierje idő előtt véget ért, amikor is egy féltékeny férj leszúrta a meztelenül menekülő lordot. De jelleme és dicső cselekedetei nem vesztek feledésbe! Barátai megalapították a „Riot Clubot”, amely mindig a tíz legnagyobb reménységű, ősi családból származó oxfordi tanulót tömöríti magába. Azokat, akikben megvan a potenciál, hogy három fékevesztett, áttombolt egyetemi év után az ország, ha nem a világ gondjait a vállukra vegyék, és felelősségteljes vezetői legyenek a méltatlan népnek.

Kép forrása

Fékevesztett gyerekek
Filmünk tehát egy ilyen történelmi előjátékkal kezdődik. Majd a modern korban folytatódik, amikor is két fiatal srác – születésük jogán – megkezdi tanulmányait a neves egyetemen. Miles, a melegszívű, népszerű őméltósága és az arrogáns, kékvérű Alistair a kezdet kezdetétől utálják egymást. Az igazság az, hogy egy vidéki kis fruska kegyeiért vívott harc miatt kerültek először szembe egymással. De – mivel ez az indok egyértelműen nem méltó ilyen nemes sarjakhoz – ők mást beszélnek be maguknak: az egyik még hinni akar a tömegekben, a másik meg soha nem is akart. De mindegy is! Kettejük viszálya akkor csúcsosodik ki, amikor kiderül: mindketten felvételt nyertek a Riot Klubba. A művészien megtervezett, hedonista beavatási vacsora pedig, frusztrált rivalizálásuknak köszönhetően, rosszra fordul. Embervér fog folyni. Aminek a színe persze nem kék lesz. Egész életükben arra nevelték ezeket a fiatalokat, hogy a nép rossz döntéseiért tartsák a hátukat. De vajon készen állnak arra, hogy a saját féktelenségükért felelősséget vállaljanak?

Kép forrása

Váratlan hősnő
Most egy kicsit gondban vagyok. Ilyenkor szoktam leírni a kérdéseket, amik felvetődtek bennem a film nézése vagy a könyv olvasása közben, csakhogy valaki kedvet kapjon ahhoz, hogy nyomomba lépve, élvezze a cikkben feldolgozott művet. Viszont a Riot Clubot nézve, csak a színtiszta megvetést éreztem az iránt a társadalom iránt, amit bemutatott. És ebbe persze nem csak a nagyképű arisztokrácia tartozik bele, hanem a kisember is, aki szó nélkül tűri, hogy megalázzák, mert szüksége van a pénzre. A film egyetlen karaktere, aki hajlandó volt nemet mondani a vagyon és befolyás csábítására, a Natalie Dormer által játszott prostituált, aki angyali mosollyal hozta az urak tudtára: a szolgáltatásait megvehetik, de a lelkét nem! És ha ő nem akarja, akkor még a testét sem! Fény az éjszakában.

Kép forrása

Mi már túl vagyunk a nehezén
Persze, a Dormer epizódszerepe által keltett reményteljes hangulat hamar eloszlik. És utána csak még komorabb gondolatok kerítenek hatalmukba. A film rávilágított (kissé talán túl direkt módon) arra, hogy a társadalom bizony jobban járna az uracsok nélkül! De a mai világ már túlságosan kényelmes és óvatos egy jó kis forradalom lebonyolításához. Mit hoz hát a jövő? Az ország hanyatlását és megaláztatást. Ezt tisztázva pedig át is futott egy pillanatra a fejemen a gondolat: akkor talán meg kellene köszönni a két világháború győztes hatalmainak, hogy mindig „megszabadítottak” minket egy-egy adagnyi történelmi elitünktől? Aztán egy félmosollyal elvetem ezt a lehetőséget a belém nevelt királyság iránti nosztalgia jegyében. A filmből megismert nemeseket egy napon sem lehet említeni a mieinkkel. Igaz?!