A magyar filmesek a hatvanas évek elejétől kifejezetten szerettek nyáron a Balatonon vagy annak környékén forgatni. Ebből az látszik, hogy abban a boldog korban a művészi és a gyakorlatias szempontok összeegyeztethetőek voltak. Vagy, erre gondolni sem akarok, a Balatonon forgatni jobb volt, mint, mondjuk Miskolcon. 

A szocialista kísérlet
Bárány Tamás Velünk kezdődik minden című regénye 1969-ben jelent meg, meglepően korán, alig néhány évvel a kádári kompromisszum szárba szökkenése után, amikor is a magyar „társadalom” és a hatalom, tulajdonképpen tényleg Kádár, megkötötték a maguk egyezségét.  Lehetett élni, csak lázadozni nem. Pontosabban még (már) pofázni is lehetett, csak azért nem volt szabad túl komolyan venni ezt a lehetőséget. A hatalom gyorsan megtanult különbséget tenni a valódi lázadók és a szájjártatók között. Előbbiek nem vihették túl sokra, de azért élhettek, utóbbiak még karriert is csinálhattak. 
Ez a finom distinkció, amire a Rákosi-rendszer és a bigott kommunisták képtelenek voltak, annyira sokat ért, hogy a magyar társadalom lelkesedése nem ismert határokat. Ugyanis a jelek szerint és ennek a filmnek a brutálisan gonosz mondanivalója szerint is, akkorra már mindenki tudta, hogy a szocializmus működésképtelen, mert az ember egyszerűen nem olyan, amilyennek azt a kommunista ideológusok elképzelték. És nagyon nem is akar olyan lenni. A fene gondolta volna, hogy ez már akkor ennyire nyilvánvaló volt. Tucatszámra készültek az olyan filmek, íródtak olyan könyvek és jelentek meg, élték túl a cenzúrát, amelyek világosan mutatták meg, a rendszer, az ideológia a lehetetlent kísérli meg és nem lesz, nem lehet sikeres.
Mindig elfelejtjük, hogy a hatvanas-hetvenes évek az a korszak Magyarországon, amely már hihetetlen gazdagsággal van archiválva, képpel, hanggal, filmmel, könyvvel, művészete, művészei még szinte velünk élnek. Nemcsak emlékeznünk kellene, hanem vissza is kellene nézni, hogy mi is történt akkor. Nagyszüleinkkel, szüleinkkel, sőt sokszor már velünk történt a szocialista kísérlet. Érdemes lenne elgondolkozni rajta, hogy 1990 környékén vajon jól gondoltuk-e, hogy miért is vallott kudarcot.

Nemek és karakterek 
Elgondolkodtató, hogy a televíziós filmnyelv, amelyet kiváló színházi színészek segítségével hoztak létre (mert akkor még másféle nem volt) mennyire él ma is és mennyire döbbenetes szakmai magasságokban áll a mai televíziózáshoz képest. Akkoriban száz tévéjáték is készült évente, vagyis lehet nagyüzemről beszélni, erős kontroll érvényesült, mégis volt mondanivaló és most is van. Vagyis maradandót sikerült létrehozni. 
Két színész, Szerencsi Éva és Szegvári Menyhért ritkán kap egy ennyire erős jelenlétet egy filmben,  mint ebben. Minden új generációnak elege van a szüleiből, de a hatvanas évek ifjúságának itt és ott „keleten” és „nyugaton” egyszerre volt elege abból, amit a szüleik kínáltak nekik. Nyugaton a fogyasztási kultúra közvetlen lehetőségét, keleten a nagyon-nagyon boldog és teljes jövőt. A fiatalok azonban egyikben sem hittek. A bőséget, keleten a relatív bőséget persze elfogadták, de világossá tették a szüleik generációja számára, hogy az nem lesz elég. Sőt nem is igazán értették, hogy a mama és a papa ezt hogyan képzelték.
Szegvári Menyhért karaktere (Anti) mérhetetlen dühvel támad a világra, a szülei világára, arra a felsővezetői jólétre, amit a Kádár-rendszer a kádereknek megenged. Főhősünk eszes, dühe nem a kétszínűség ellen szól, hanem annak, hogy őt nem teszi boldoggá az a jólét, az a szerzés, ami a szüleit és láthatólag a többséget igen. Irigy, de nem a vagyonra, hanem arra a primitív jó érzésre, amit az a jónépnek nyújt. És amit neki nem tud megadni. Nem hiszem, hogy van dühítőbb annál a rádöbbenésnél, ha valaki maga képtelen nemcsak a boldogságra, hanem a szimpla egyszeri elégedettségre is. 
Szerencsi Éva, a lány, akivel összehozza a Balaton felé a véletlen, csak egy lány. Ő normális. Nem lázadó, nem kritikus, hanem a normális, átlagos élet útját keresi. Ez nem csak karakterek, hanem a nemek szembeállítása is. Főleg, ha korunk női karaktereit nézzük, akik vászonra sem kerülnek, ha normális családot akarnak maguknak és útjuk nem vezet ki az önmegvalósítás értelmetlen végtelenjébe. 

Üresnek látja azt, ami üres
Persze elvileg a lány, Anna képviseli a szocializmusba vetett józan hitet, míg a fiú azt a jó szándékú, de lehet, hogy a szocialista emberképbe nem beleférő izgágát, akinek szocializmus-kritikája jogos, de nem látja a nagy képet és persze a boldog jövőt. A fiú hazugságai és bármiféle valós, személyes felelősségre való látványos képtelensége végül is elrettenti a lányt. Vegyük észre, hogy mennyire ismerős ez. A világ bajai iránti mérhetetlen érdeklődés és aktív kritika, de a személyes lét sekélyes és benne semmi sem feltétel nélküli. Ahogy a művelt alternatív zenekar mondja: „Ez a jövő már volt egyszer...”, ma este a buliba jól érezzük majd magunkat, de a holnap reggel mindig rossz, tudjuk előre. Pedig a normális emberek sokszor ébrednek jókedvűen.
Anna, a nő, üresnek látja azt, ami üres. A filozófia, főleg a filozofálás remek szórakozás, de személyes érzelmek nélkül, valódi, egyes hús-vér emberek iránti érzelmek nélkül nem emberi. Biztonságot és jövőt keres. Férfit, nem csak embert. Talán kicsit didaktikusan van láttatva ennek a rádöbbenésnek a folyamata, de tanulságos. Főleg egy olyan korban, ahol a feltétlen személyes elköteleződést a személytelen morál, az erkölcs nélküli morál váltotta fel, ahogy most is. 
Férfi hősünk tudja mi a helyes, de nem érzi. Női hősünk eddig nem is tudta, hogy ilyen is lehet. Az újítás az, hogy a nő nem akarja megmenteni a férfit. Jól is teszi. Az értelmetlen dekonstrukció elutasítása ez és nem a szocializmus melletti elköteleződés: a normalitás diadala ez a valóság újrameghatározása felett. Látványos, hogy ez még ötven évvel ezelőtt is mennyire egyértelmű volt. Nincs valóságosabb, mint amikor egy nő nemet mond. 
De nem mindegy, hogy egy férfinek vagy a jövőnek mond nemet.