A tudománytörténet rajongójaként és G.H. Hardy könyvének olvasójaként (Egy matematikus védőbeszéde – írtam is róla ezeken a lapokon) kíváncsi voltam Az ember, aki ismerte a végtelent címen bemutatott filmre. Felvettem. Lejátszottam. Pontosabban elkezdtem lejátszani, de annyira, de annyira szörnyen rossz, hogy huszonöt percnél többet nem voltam képes végignézni belőle. Bele-beletekertem, de minden egyes jelenet csak elkeseredettebbé tett és hamarosan megtörtem. Nem is írtam volna róla, ha nem futok bele egy másik film előzetesébe, amit szintén nem fogok megnézni. Ez az elkövetés (másnak nem tudom nevezni) azt a címet viseli, hogy: Viktória királynő és Abdul, Judy Dench-el a főszerepben. (Stílszerűen, Abdult nincs szerencsém ismerni.) Ez utóbbi mozi már önmagában is annyira kínos, hogy arra is csak mások megmentése iránti kötelességből tudtam rászánni magamat, hogy még egyszer megnézzem az előzetest, hogy bizonyosan nem hallucináltam-e? A két film így együtt egy általánosnak tűnő az alkotói elmebajra hívja föl a figyelmet. Erről viszont érdemes írni. 

Kép forrása

Igaz történetek? 
Röviden a két történetről! Először is a matematikatörténet nagyon fontos alakjairól, G.H. Hardyról és Srínivásza Rámánudzsanról, az általuk feldolgozott matematikai kérdésekről –  bármennyire is csábító – nem készíthető érthető film a problémáknak legalább áttekintő jellegű megértése nélkül. (A nézőnek sem lenne hátrány értenie, hogy miről van szó.) Az nem segíti az ügyet, hogy maguk az alkotók sem értenek egy árva kukkot sem az egészből. Talán együtt ebédeltek egy „matematikussal”, de valószínűleg olyat választottak, aki a matematikát a fehér faj és a fehér férfiak elnyomó eszközeinek tekinti és mint ilyet politikailag korrekté akarja tenni. És ez sajnos nem vicc.
Ennek következtében válik például valamiféle szörnyűséggé az, hogy Hardy (Jeremy Irons) a nagy angol matematikus, aki egyébként maga is különc, angol mértékkel is az, azzal üldözi szerencsétlen Srínivásza Rámánudzsant (,akit Dev Patel alakít, tudják, a Gettómiliomos), hogy a megálmodott tételeit bizonyítania kellene. Rámánudzsan ugyanis egy ösztönös zseni volt, aki valahol Indiában (nem minden, de komolyabb előképzettség nélkül) (írásbeli) levezetés nélkül hozott létre, alkotott meg mindenféle, az esetek jelentős részében helyes és csodálatra méltó tételeket.
A film általam kibírt részei mind az angolok rasszizmusáról, ridegségéről, embertelenségéről szólnak, az elfogadott életrajzai tényektől függetlenül. Eltekintve azon számos résztől, ahol a matematikai alkotási folyamatot úgy ábrázolják, hogy Hardy vagy Rámánudzsan elgondolkozó arckifejezéssel körmölnek az íróasztaluknál.
A másik film meg arról szól, hogy a nagyon idős Viktória királynő összebarátkozik Abdullal az indiai hivatalnokkal. Ami nyilván igaz történet.

Kép forrása

Két generációnyi idő és ideológia
A hatvanas-hetvenes évektől kezdve a Magyar Televízió mindig őszinte örömmel mutatta be azokat filmalkotásokat, amelyek, a gyarmati múlt lezárása után, főleg az angolok készítettek ebbéli szerepvállalásukról. Ekkor még emlékeztek rá, milyen volt megkérdőjelezhetetlen hatalmúnak lenni a fél világ felett és hogy miközben ezt csinálták, mi is járt a fejükben. Ilyen alkotás például a Conduct Unbecoming (1975) Michael Yorkal az egyik főszerepben, amelyet csak ajánlhatok mindenkinek. Ebben az egyébként nem vidám filmben található a filmtörténet egyik legnagyobb poénja is, ami nem mellékesen mindent elmond az angolokról, amit csak tudni érdemes.
Hasonló kicsengése annak is, amit Faludy György Pokolbéli víg napjaim című könyvében, egy angol parlamenti képviselővel való találkozás kapcsán ír (rögtön a könyv elején, hogy ne kelljen sokat lapozgatni). Egy „kövér, konzervatív és melankolikus báró” érzékelteti velük, hogy „a szabadságra csak az angolok méltóak, nekünk, magyaroknak Horthy patriarchális feudalizmusa is jó, túl jó.”
A gyarmatosítás még azokban a nehéz időkben zajlott, amikor nem kellett különösebben megmagyarázni az anyaország közvéleményének azt, ha a helyi lakosság és/vagy bárki más belehalt a távoli ügyintézésbe. Talán még az angol katonák halálát sem kellett megmagyarázni. 
Az angol politikai és egyéb elit akkoriban azt gondolta, hogy ők a világ első számú népe és ezt, nyilván a saját örömükre, éreztették is mindenkivel, aki szembejött. Sőt tulajdonképpen az ember fogalmát is erősen korlátozottan használták, magukon kívül (ami talán csak a tágabb elitet jelentette) nem is tekintettek senkit velük egyenrangúnak, Európában sem, a színesbőrűeket aztán meg különösen nem. Ehhez nem kell különösebben nem szórakoztató műveket olvasni, ez átüt olyan – egyébként embertelenséggel nem vádolható – szerzők művein is, mint Agatha Cristie, P.G. Wodehouse, vagy a Nobel-díjra is jelölt Lawrence Durell.
Két generációnyi idő és ideológiai progresszió azonban elégnek bizonyult arra, hogy mindent elfelejtsenek. Újraírják a történelmüket, de úgy, hogy a szemléletváltás mögött egy brutális egyszerűsítés húzódik meg. Most már mondhatjuk azt is, hogy a szokásos egyszerűsítés.
A XIX. század az erő, a technológiai ébredés és a nemzetállamok, vagy divatos kifejezéssel az etnocentrizmus évszázada volt. Nem voltak univerzális erkölcsök, fel sem merült ilyesmi, amit meg lehetett tenni a haszon reményében, azt mindenki igyekezett megtenni. Nem volt még világos az erőforrások korlátossága, a kultúrák döbbenetes különbözősége, ugyanúgy nem volt ismert a jövő, mint ahogy most sem az. Természetes volt, hogy az erősebb hódít és uralkodik, csak akkor ezt nem szégyellték. (Persze most is az erősebb kutya ismerkedik meg több kutyalánnyal, de ezt úgy hívjuk, hogy globalizáció vagy demokráciaexport, esetleg liberális értékek.) 

Kép forrása

Mintha mindenki egyenlő lenne
Száz-százhúsz évvel ezelőtt az emberek egyszerűen nem olyanok voltak, mint most, mert minden más volt. Fel sem merült, hogy az emberek egyenlőek lettek volna. Az egyenlőséget vagy a felsőbbséget ki kellett érdemelni vagy meg kellett szerezni és ez nagyon sok ember számára lehetetlen volt. Első esetben valaki, egy a társadalmi ranglétrán felül álló dönthetett úgy, hogy kiérdemelte valaki ezt és ő elismeri őt vele egyenlőnek. De ez a személyes döntése volt, a személyes kapcsolatukra vonatkozott és senkit nem kötelezett arra, hogy ezt elismerje, vagy elfogadja. Ez személyes elfogadás volt, nem társadalmi.
A társadalmi hierarchia (király vagy az elit vagy bármilyen csoport) is dönthetett úgy, a személyes kiválóság általa preferált eseteiben, hogy valakit felemel valahová (katonai, tudományos érdem, stb.), de ez még nem garantálta azt, hogy ezt valójában elfogadták azok, akik feljebb voltak a társadalmi ranglétrán. Lehet, hogy csak eltűrték, mert nem tehettek mást.
Azaz Rámánudzsan csak, mint matematikus illet bele a korabeli cambridge-i közegbe, mint ember nem. Az angol, esetleg brit tudósok matematikai elméjéért tisztelték és jellemüktől függően érdekelte vagy zavarta őket az, hogy egy ilyen okos ember indiai. Egyes személyek tiszteletet és egyenlőségének elfogadását meg tudta szerezni matematikusi teljesítménye alapján, de másokét nem és az intézményét sem. Ezzel azonban bármilyen kelet-európai is így lett volna. 
Mondjuk, Rámánudzsan egy kasztrendszerből jött, nem nagyon lehetett neki különösebben fura, hogy vannak felette. Legfeljebb az, hogy nincsenek alatta. (Szándékosan vagyok pongyola.) Az a beállítás, hogy Rámánudzsan nemes és hótiszta vadember, aki amúgy velejéig demokrata (persze a valóságban egy embertelenül korlátozó vallási hitet teljes szívvel tartó) ember és körülötte az angolok a nemtelenek és ők felelősek a korai haláláért is (persze a valóságban Rámánudzsan Indiában többször majdnem éhen halt), mert Angliába hozták és ott bántották, olyan hazugság, amely csak akkor fogadhatunk el, ha a ma ideológiája alapján viseljük a szemellenzőt.
Hasonló elmebaj érhető tetten abban a történetben is, mely Viktória királynő és egy indiai „barátságát” meséli el, a „ma” szájíze szerint. Az idős Viktória királynő megkedvelt egy indiai embert. Hogy barátok lettek volna vagy személyes kapcsolatukban akár egyenlőnek tekintette volna őt, abban hadd kételkedjek, hiszen Viktória királynő élete utolsó hatvanhárom évében és hét hónapjában egyetlen emberrel sem találkozott, aki felette állt, vagy vele egyenlő lett volna. Kétlem, hogy képes lett volna ezt a helyzetet egyáltalán értelmezni „Európa nagyanyja”.
Korunk őrületét sok fogalommal le lehet írni, ezek egyike az „egyenlőség”. Talán ötven éve sincs még az az általános szokás Európában, hogy az emberek, különösen a fiatalabb nemzedékek, s különösen városi környezetben úgy viselkednek, mintha – hangsúlyozom mintha – a származás, a vagyon, a tudás, a teljesítmény, az életkor, a pozíció nem számítana és mindenki egyenlő lenne. Aki jártas az egyetemi életben az tudja, hogy ebben a hallgatói viselkedés szempontjából elértük az ideális állapotot vagy a mélypontot (ízlés szerint). Már nem megadjuk és elfogadjuk a másiknak az egyenlőségét a szociális viszonyokban, hanem azt természetesnek és adottnak vesszük. Ezért is értéktelenednek el ezek a viszonyok. Ezt az igényt és konstrukciót visszavetíteni száz évvel ezelőttre nemcsak ostobaság, hanem a múltnak, mint tapasztalatnak a lerombolása is. És aki nem érti a múltat, hanem elpusztítja, az semmit nem ért.