Tudjuk, mit lehet elvárni a börtönben játszódó filmektől: félelmet, erőszakot, egy világnézet átalakulását és a forgatókönyvíró isteni igazságtételét. Habár millióból egyszer esik így egy rab sorsa, mégis az összes film ezekkel a reményteljes, megváltást ígérő történetekkel próbálja megnyerni magának nézőit. Mindegyik, az egy Shot callert kivételével. 

Katarzis
Először is, meg kell emlékeznem Ric Roman Vaughról, a film rendezőjéről. Zseniális, amit egy szimpla, „jófiú véletlenül börtönbe kerül, ott a nácikhoz kénytelen csapódni, ahol esze és újonnan felfedezett kegyetlensége révén egyre feljebb lépdel a ranglétrán” történetből ki tudott hozni. Merészen szakított a hagyományokkal: szívmelengető remény és csoda helyett, a jéghideg valóságot mutatta be nekünk. A börtönről, ahol elveszítve a múltat, mindenki kénytelen újjászületni, majd a társadalomról, ami a legjobb akarattal sem képes újra befogadni az így átformált túlélőket…

Mesteri vágások
Történetünk két idősíkon folyik. Az egyik, főszereplőnk, az öltönyös Jacob Harlon (Nikolaj Coster-Waldau) ittas vezetése miatt rosszra fordult életével és börtönéveivel foglalkozik. Míg a másik, az egy évtized után szabadlábra helyezett, stílusát vesztett, kockás ingben flangáló bandatag, „Money” jelenét mutatja be nekünk. Hogy tévedés ne essék: egy és ugyanazon emberről van szó. Ezt realizálva,  a vetítés első öt percének sokkoló képsorai után a néző is kénytelen feltenni magának a kérdést, ami köré a film épült: miféle hely lehet az, amely tényleg bárkinek képes átformálni az alaptermészetét?

Az első napon eldőlt
Vannak olyanok, akiknek soha nem kellett kiállni magukért az éltben. Hagyják, hogy fellökjék őket nap közben, átgyalogoljanak rajtuk a munkahelyen, manipulálják őket otthon… ilyen béketűrő balek volt a kinti életében Jacob Harlon is, akit a szerencsétlen véletlen juttatott börtönbe. Ahol aztán jó gyorsan belátta: egy olyan világban, ahol a kegyetlenséggel kivívott tisztelet biztosít csak védelmet az embernek, nem feltétlenül érdemes a „fordítsd oda a másik orcádat is!” parancsolat szerint élni. Ezen igazságot elfogadva pedig emberünk el is indult a lejtőn. Hiszen oly sok minden beleférhet a mindennapok átvészelésébe, ha csupán az lebeg az ember szeme előtt, hogy „mindenáron, épségben kell visszatérnie a családjához”! Verekedés, drog, emberölés… mindez eltörpül a szent cél mellett. Főleg ha csak az övéhez hasonló gátlástalanságot lát az elítélt maga körül.

Van különbség?
Mire a néző feleszmél, a „fehér erő” már ki is szemelte magának emberünket, aki könnyű szívvel csatlakozik hozzájuk, hisz addigra már úgyis nyakig merült a bűnben. Számít-e igazán, hogy magad vívod meg a saját csatádat mindenki ellen, vagy egy testvériséghez tartozva az ő háborújukban veszel részt? Harlon úgy döntött, nincs sok különbség a kettő között. Börtönlázadás, besúgók kiiktatása és persze az elkerülhetetlen lebukás lesz az újdonsült „fekete gyűlölő” életének fűszere. És amikor az első másfél éves börtönbüntetést „banda ügyei” miatt meghosszabbítja neki a bíróság… akkor a reményét vesztett elítélt már tényleg hinni kezd abban, hogy csak a börtön és a náci haverok létezhetnek számára. 

A börtön falain túl
Na, de mi van, ha valaki annyira magasra jut a ranglétrán, hogy már ő adja ki a parancsokat? Akkor, bizony, egy évtized után sok-sok mélyenszántó tetoválással gazdagodva a börtön méhe kilöki gyermekét a világba. De vajon sikerülhet-e egy olyan embernek visszailleszkednie a puhányok társadalmába, aki az utóbbi éveit kegyetlen számításban élte? A börtönből szabadult „Money” megmaradt értelmes embernek, és rájött: a bandák nem veszítik el hatalmukat a kóter falain kívül. Sőt! Az első illegális üggyel kapcsolatos telefonhívás után már tisztában volt vele, hogy pont azzal, hogy minden áldozatot hajlandó volt hozni azért, hogy hazakerüljön a családjához, szakította el magát tőlük véglegesen. A kérdés most már csak az: vajon férfi-e annyira, hogy szó nélkül tovább álljon, belátva, hogy jobb nekik nélküle? 

Példa a sok közül
Igencsak sokkoló filmet láttam. A kegyetlen igazság elevenedett meg a mozivásznon: aki börtönbe kerül, és túléli, annak bizony gyökeresen megváltozik az élete. A családjáé pedig biztosan tönkre megy. És a film élét még a kopasz haverok szájába adott szirupos életbölcsességek sem tudják tompítani. Gondolatébresztő két órán vagyok túl, mert ahogy az elítélt morális iránytűje változik a történet előrehaladtával, úgy bonyolódunk bele mi is a látottakba. Főszereplőnk a bürokrácia áldozata lett a bíróságon, viszont a börtönben ragadozóvá vált. Szimpatizálhatunk-e olyasvalakivel, aki a saját életben maradásáért öl? És ha nem, akkor miért érzünk együtt a „poszttraumás stresszben” szenvedő veteránokkal? Egyértelmű: főszereplőnk nem hős, csak egy józan férfi, aki ragaszkodik az életéhez. Nem ámítja magát, és nem is keres „hollywoodi” kibúvókat helyzetéből. Nem kerül tanúvédelmi programba, nem lesz öngyilkos, de még csak meg sem próbál elszakadni a Bandájától. Így keltve keserű csalódást a „happy endingre” számító nézők szívében. Rávéve őket, hogy „csoda” hiányában tényleg elgondolkodjanak a börtönviselt emberek valóságán. Én is ezt teszem már napok óta. Értelmet nyertek számomra a „börtönbe soha”, „eleve elrendelt” és a „kilátástalan” kifejezések. Ahogy a „tökéletes film” is.