Gondolom, a térkép tanulmányozása közben a kedves olvasónak is feltűnt, Oroszország hatalmas, egyébként szélsőséges érzelmi hullámvasúton száguldozó ország, amely évszázadok óta vágyakozik arra, hogy Európa befogadja és ugyanúgy csalódik, mint a múlt században a gyarmatbirodalmához tartozó közép-európai országok. Az orosz birodalmi törekvések nemcsak a mindenkori birodalmi elit nagyravágyásából következnek, hanem sokkal inkább az orosz lélek már Budapestről is nehezen megérthető furcsaságaiból.

Egy tökéletes kiindulópont
Nincs divatja manapság az orosz kultúrának. Ma Oroszország kulturálisan elszigeteltebb Európától, mint amennyire elzártak voltak a nyugati kultúrától a hatvanas évek végén a közép-európai szocialista országok. Ma divat nem érteni Oroszországot. A kortárs orosz irodalomról tényleg semmit nem hallunk, orosz film aligha érheti el a nyugati tulajdonban lévő tucatárura épülő tévécsatornák ingerküszöbét.
Lassan a második olyan nemzedék nő fel, aki nem, hogy nem olvasott Tolsztojt, Gogolt, Dosztojevszkijt, Bulgakovot, hanem már nem is hallott róluk. Állítólag az ötvenes évektől az ajnározott szovjet kurzusírók elleni lázadásnak estek már egyszer áldozatul az orosz klasszikusok, mert divat volt nem olvasni orosz írókat és persze lenézni az orosz vagyis persze szovjet filmet. Azt hiszem, talán az orosz balettet lehetett dicsérni, mert az már a sznobéria olyan magasságaiban lebeg, amitől el lehetett ájulni bármikor.
Ha manapság mégis az orosz kultúrával akarunk megismerkedni és nem a Pussy Riot nevű punk együttesből, vagy az orosz közlekedési morált ábrázoló verekedős videókból, esetleg az orosz közösségi médiában szereplő elmebetegek posztolásaiból akarunk kiindulni, akkor a Hurrá nyaralunk! című film a tökéletes kiindulópont. Amennyiben a hőség, nyaralás, tábori emlékek szentháromságán túl tudunk lépni és meg akarjuk érteni, miért is volt némelykor annyira kellemetlen orosznak lenni a huszadik században.
Ez a film ugyanis szinte mindent kiparodizál, végletes eszelősséggel, ami a Szovjetunió és a paródia mögött felbukkan a háttérben azért a valódi Oroszország is.  
A Szovjetunióban a hatvanas évek elején volt egy olyan rövid olvadás, mint ami nálunk 1956 előtt. A szovjet kommunisták, akárcsak a magyarok, nem a lelki csipkéikről voltak híresek és ha nem értették meg egy mű mélyebb rétegeit, akkor nagyon nem értették meg. Ez a remény magyarázhatta azt az alkotói bátorságot, amely a szovjet valóságra nagyon nyilvánvalóan reflektáló, de látszatra teljesen másról szóló filmekben öltött testet.

Személyes történelmi kitérő következik
E sorok írója huszonhat évvel ezelőtt a szovjet hadsereg kivonulása örömére rendezett bulin jött össze a jelenlegi feleségével, amely rendezvényen iróniából levetítették a Ballada a katonáról című szovjet filmet és amelyre be is ültünk. Hát nem egy tipikus első randis film (eddig ez az aspektus eszembe sem jutott), ha belegondolunk, viszont őszinte és azóta sem múló meglepetésemre, jó. Sematikus, érzelmessége és eszelős túlzásai mellett átüt rajta a szocialista realista filmművészet minden átka. És mégis jó, legalábbis annyira, hogy el kelljen magyarázni a következő nemzedékeknek itt is, hogy miért lényeges ez a film.
De ez az írás nem erről szól.

Ja, oroszok 
Tegnap este holmi gyerektáboros felvételekbe kapcsoltam a tévén és eszembe jutott, minden előzetes felvezetés nélkül, hogy valamikor a hetvenes évek végén egy balatoni nyári táborban levetítették nekünk a „tábori moziban” a Hurrá Nyaralunk! című szovjet filmet (emlékeim szerint még feliratosan). Nem állítom, hogy szétröhögtük az agyunkat, de nem unatkoztunk és bennem számtalan, később ikonikusnak bizonyuló jelenete megmaradt ennek az 1964-ben, tehát a hruscsovi éra utolsó pillanataiban készült alkotásnak. A filmet amúgy a nyolcvanas évek végén a tévében is elkaptam egyszer és döbbenten állapítottam meg, hogy mennyire jó, pontosabban, mennyire durva. Most eredeti nyelven, angol felirattal néztem meg. A nyolc év orosz tanulás kétségtelen eredménye, hogy oroszul nem bírok megszólalni, de őszinte megdöbbenésemre a fülem hallatára elkövetett több ezer órányi orosz beszélgetés komoly rejtett tudást hozott létre bennem, amely alapján, emlékeimmel karöltve jelenthetem, hogy az angol felirat nem az igazi.
A Hurrá nyaralunk! története nem elmesélhető, mint ahogy poénjai sem. Utalásai a szovjet filmművészet egyéb azóta jó okkal elfelejtett alkotásait eltemette az idő. De kordokumentuma egy fél évszázaddal ezelőtt még eleven világnak, ami nagyobb hatást gyakorol a mai életünkre, mint gondolnánk.
Őrültek, őrült rendszerek, hülyék és ostobák, szerencsétlenek, árulók, túlélők, áldozatok, fanatikusok, mániások, átlagemberek és lázadók, beilleszkedni nem akarók, szónokok, bürokraták és nagymamák kavarognak ebben a filmben. Ja, és oroszok. Nem szovjet emberek, hanem olyan orosz embertípusok, akiket a maga képére formált valami, de orosz voltuktól nem volt képes megszabadítani őket.

Kosztya Inocskin
Azt, mondjuk, fel nem foghatom, hogy a Kádár-rendszer kultúrpolitikusai miért gondolták, hogy az ifjúság vagy a dolgozók okulására szolgál ez a film, mert terítették rendesen, egy ismerősöm azt állította, hogy még egy utánjátszó moziban is találkozott vele, igaz egyedül nézte meg. És ez akkoriban nem a művészi érték kifejeződése volt, mint manapság.
A filmművészet bizonyosan nem csak az önkifejezés kiteljesítésére szolgál, mint manapság oly sokan vallják teljes és érdektelen életművükkel, hanem a valóság teljességének megragadására is. A filmek arra is valók, hogy meséljenek megszületésük körülményeiről, a korszakról, amelyben az alkotóik éltek és főleg arról, hogy milyen is volt akkoriban élni. Talán mi vagyunk az első olyan nemzedék, amely a technológiának hála, több korszakot is megtapasztalhat személyesen (a korszakok gyors változása okán) és azért is, mert az elmúlt évszázadot szinte minden rezdülésében és emberi érzésében, hangulatában meg tudtuk őrizni. Azokat a részeit is, amelyeket el akarnánk inkább felejteni.
De ezt a filmet ne akarjuk elfelejteni! Kosztya Inocskin (ezt a cirill betűs nevet teljesen magamtól olvastam el és írtam át magyarra) hányattatásai, aki a dísztribün alatt kénytelen meghúzni magát (mert kizárták a táborból a strandolási szabályzat megszegése miatt és nem mer hazamenni), olyasmit fejeznek ki, ami leírva suta műelemzés csupán, pedig maga az élet. Amikor a film 36. percében Inocskin Atlaszként tartja meg a jelmezes felvonulás silabuszának felolvasásától menetelésbe lelkesülő táborvezető elvtárs alatt leszakadni készülő dísztribün deszkáit, az embernek olyan műelemezhetnékje támad, hogy kénytelen meginni egy sört. Ami nyáron szinte mindenre megoldás. Vagyis konyec filma.