Nem szándékoztam időt és energiát vesztegetni a Halálos iramban sorozat legújabb gyöngyszemére, de ahogy mondani szokták: ember tervez, isten meg küld egy szomáliai lakótársat, aki új megvilágításba helyezi az autós őrületet.

Mit is jelentett számomra?
Be kell, hogy valljam, én is azok közé az eltévelyedett tinédzserek közé tartoztam, akik – ha nem is pénzzel – de letöltéssel és rajongással támogatták az első Vin Diesel filmeket. Hiszen mi kellhet egy tizenévesnek? Egy történet, ami a barátságról, szabadságról, vagányságról és persze a szerelemről szól. A kétezres évek közepén pedig – emlékszem – teljesen letaglózott a „street raceing” gondolata és „jó útra” térő beépített zsaru eszméje. Persze, manapság már – bő évtizeddel később – az ember szégyelli, hogy egykor lelkesedett egy olyan filmért, aminek körülbelül annyi mondanivalója van, hogy egy kopasz, krumplifejű, viszonylag kigyúrt gengszter kinézetű fickónak is vannak érzelmei a saját maga választotta „családja” iránt. Akkor, mégis vártam a sekélyes ömlengés folytatását, amely annyiban különbözött az előzőtől, hogy a büdzsé mértékétől függően jelentek meg híres emberek, szebbnél szebb női testek és csilivili autók a következő részben.

Már nyolcat csináltak ebből!
De hogyan is juthattunk el idáig, amikor egyértelmű volt, hogy egyik folytatás sem fogja túlszárnyalni az első felvonás meglepően egyszerű, betyárbecsületre építő történetét? Elutazhatnak egy másik kontinensre (na jó, a Japánban játszódó rész majdhogynem tetszett), ugrathatnak át autókkal egyik ikertoronyból a másikba, felturbózhatják a sebességet repülőkkel vagy a tűzerőt tankokkal. Kimaxolhatják az izmokat Dwaine Johnsonnal, a szépséget pedig Gal Gadottal… a filmek egysíkú, bugyuta története (ami általában Vin Diesel fejéből pattan ki) mindig el fogja lehetetleníteni a látottakat. Hiszen még az etalon első részre sem tudnánk azt mondani, hogy „jó volt”! Viszont, pont a nosztalgikus abszurditása miatt (amit a franchise garantáltan hoz) ezek a filmek tökéletesek arra, hogy a haverokkal néhány sör mellett kiröhögjük őket átdumálva egy-egy depressziósabb estét.

Aztán jött a nyolcadik rész
A sorozat a negyedik rész után siklott ki teljesen. Ekkor ugyanis a Rióban játszódó eseményekre virradóan az autótolvajok se szó, se beszéd átalakultak John Wickké, járműveik tankokká, főellenségeik pedig olyan szuperemberekké, mint Jason Statham és Dwayne Johnson. A sok vendégszereplő világsztár pedig így, a nyolcadik részre már egészen átírta a rutinforgatókönyvet. És nem, nem a jó értelemben gondolom: persze hogy nem lesz értelme hirtelen a történetnek! Viszont tök feleslegesen megbonyolódik a megszokott kerékcsikorgásos leszámolásig vezető út: a tucatnyi főszereplő mindegyikének van ugyanis valami háttérsztorija, ősellensége és bosszúhadjárata, ami már több részen keresztül húzódik. A forgatókönyvírók pedig hirtelen el is várják tőlünk, hogy emlékezzünk ezekre az apró részletekre! Agymunkát kezdett elvárni nézőitől az a sorozat, aminek pont az üressége adta a báját!

Emlékszünk-e?
A rendőr csajra a riós részből? A fő gonoszra az azt követőből? Statham és Johnson ellenségeskedésének okaira? Vagy arra, hogy ki is az a hekkercsaj, akiért a csapat két ügyeletes feketéje éppen odavan? Ha mindezen kérdésekre a szimpla „nem” volt a válasz, akkor bizony a film első fél órája –, amikor is a történet in medias res, ezekre az agyunkban fellelhetetlen információkra építve próbál indítani – garantáltan frusztrálni fog. És mire végre nagyjából sikerül összerakni a dolgokat: van valami hekker cucc, amit a raszta hajú (jaj) Charlize Theron meg akar szerezni, ehhez felbérelte Statham kistestvérét régebben, most pedig Diesel eltitkolt gyermekével próbálja hősünket a „családja” elárulásába manipulálni, addigra már úgy is mindegy az egész. A történet elér a végső leszámolásig, ahol a rutinos néző már tudja: aki színes autóban van, az a „család” része, aki meg katonai repülőben, tankban, esetleg tengeralattjáróban (!) na, az meg az ügyeletes főgonosz. Az egész katyvasz történetet elfeledteti velünk az az abszurd jelenet, amikor is a Szikla fél kézzel elhárít egy torpedót a kisautójából kilógva. És amikor röhögve odáig jutottam világmegváltó gondolataimban, hogy „van-e még valaki a földön, aki ezt az egészet komolyan tudja venni?!”… akkor kopogtak a koliszobám ajtaján…

Viszonyítás kérdése?
Zakariás, a szomáliai szomszédom éppen a vízforralómat akarta kölcsönkérni, amikor is meglátta mit nézek szerzetesi magányomban itt, a pakisztáni nyárban. A jelenet felismerésétől emberfeletti boldogság öntötte el az arcát, mondván: már a hetedik rész is kemény volt, de ez! Egyszerűen tökéletes! Nem hittem a fülemnek. Rövid beszélgetés után aztán kiderült, hogy neki, akinek az országában, mindenki rendelkezik valami lőfegyverrel, tucatnyi olyan hétre tud visszaemlékezni, amikor is tankok randalíroztak a házuk előtt, és mindennapos, hogy egy-egy törzsi vezető szabályos vérbosszút hirdet valamilyen nőügy miatt, neki abszolút hihetőnek tűnnek a képernyőn látottak. Persze, kimenni egy kocsival az űrbe, és versenyezni egy tengeralattjáróval, azt ő is furcsállta, de hát a nyugat sokkal fejlettebb, mint Pakisztán vagy Szomália! Helyénvaló gondolatnak tűnik, hogy ott egy kicsit nagyobb tétekben játszanak, mint a harmadik világban. Még aznap beszéltem jónéhány ismerősömmel a hostelben, és kiderült: mindegyik hasonlóan vélekedik. A Diesel „család” történetei az ő szemükben csodálatra méltóak, az abszurd köntös pedig egészen hihető. A bikinis testek látványa pedig végleg megnyerte a muszlim közönséget… 
Ez van.
Számunkra rossz hír: Ázsia és Afrika lakossága imádja a látottakat. Többen vannak, mint mi és (a milliárd dolláros rekordbevételt látva) kétségtelen: érdemes rájuk építeni egy-egy filmet. És amíg pénz és érdeklődés van, addig bizonyos, hogy számíthatunk még néhány „utolsó melóra”…