Igen, eddigi tapasztalataink alapján tényleg azt kell hinnünk, hogy női főszereplős szuperhős filmek csakis rosszak lehetnek. De ne hagyjuk, hogy a Macskanő és Elektra szánalmas produkciója (valamint a Wonder Woman cím fordítása) eltántorítson minket a Csodanő megnézésétől! Azt hiszem, bízhatunk abban, hogy az elmúlt évtizedben Hollywood tanult annyit saját hibáiból, hogy képes lesz szórakoztatni egy olyan közönséget, amely lényegében már nem vár el semmit egy ilyen jellegű produkciótól. Hacsak nem azt, hogy két órán keresztül gyönyörködhessen az angyalarcú Gal Gadotban…

Pörgős
A történet enyhén görög klasszikus, kicsi modern beütéssel… mindenesetre meglepően eredetinek hat. Az én szememben eddig a mindenre alkalmatlan, tré megoldásnak tűnő montázsok segítségével sikerült röviden és frappánsan bemutatnia, miért is léteznek amazonok, és hogy hogyan rejtőztek el évszázadok során az emberek elől. És mivel a trailerekből már jól ismert amazon „kiképzős” részek sem nyúltak a végtelenségig, alig fél óra alatt sikerült megismerkedniük a nézőknek a film alapkonfliktusával: megtudtuk, hogy első világháború azért tört ki, mert a háború istene megfertőzte az emberiség gondolatait. Egy kézenfekvő jóslat szerint, a megtestesült Gonoszt – ki hitte volna? – csakis egy képzett amazon tudja legyőzni a Zeusztól örökölt csini karddal. Csodanőnk felkerekedik hát, és elindul a frontra egy jelentéktelen angol hírszerzővel, hogy megkeresse Árészt, és békét hozzon a meggyötört világnak.

Gonoszkodhatnék…
Tudom, hogy most minden olvasóm valami ilyesmit gondolhat magában: „ez a Csodanő elég bénán végzi a dolgát”. Ugyan sikerült véget vetnie az I. világháborúnak (a mi szeretett Monarchiánk kontójára), az általa „elgereblyézett” béke mégis egy sokkalta véresebb második felvonásba torkollt, amit aztán egy másik szuperhős, Amerika Kapitány segítségével sikerült csak befejezni. Vagy akár feltehetik azt a kérdést is, hogy hol is volt Amazonunk a Hidegháborúban, amikor X-men simítgatta el a kubai rakétaválságot? Lehet, hogy száz évig duzzogott, mert a hálásabb melókat a Marvel hősei kapták meg? 

Harmónia
Oh, azok a régi szép idők, amikor az én szívemet is még átjárta a szarkasztikus gonoszság! A Csodanővel töltött két óra után ugyanis az Árész által (?) felbőszített lelkem ismét angyalivá szelídült. Immár nem tudok nyugodt szívvel gúnyolódni a látottakon vagy az újfajta „történelem szemléleten”, amit a film ránk erőltetett! Az Amazon története és a karakter természetes bája ugyanis teljesen lefegyverzett. Hogyan? Pusztán azért, mert Gal Gadot a tökéletes választás volt erre a filmszerepre. Nyílt, szeretettel teli arca ugyanis még az öldöklés közben is arra emlékeztetett engem, hogy ez a nő bizony a maga (világtól elzárt) együgyűségében mindent az emberiség iránti szeretetből csinál. Valami végtelen összhangot fedeztem fel közte és a film története között, és ez tette tökéletesen hihetővé a látottakat.

De mégis mit?
Azt, hogy tényleg minden Árész hibája. Vagy legalábbis meggyőz minket arról, hogy minden szent háború, amibe az emberiség oly lelkesen belekeveri magát, az lényegében csakis a pusztítás és halál istenének az érdekeit szolgálhatja. Ha létezik egyáltalán olyan. És ha már itt tartunk, akkor egy lelkiismeretesebb néző kénytelen feltenni magának a kérdést: vajon érdemes-e az önmagát pusztító, kegyetlen emberiség a megmentésre? A film felkészült a válasszal. Bemutatja a boldogságot, amit a közösséghez tartozás nyújthat, a barátságot, a szerelmet, az önfeláldozást…  Majd gondoljuk béna, előre látható fordulatnak, amikor kiderül, hogy Árész mégiscsak valóságos! Majd maxoljuk ki az előnyeit annak, hogy csak egy „sablon” szuperhős történetre készülve ülünk be a moziba, és lepődjünk meg azon, hogy egyáltalán nem az a főgonosz, akire először gondolnánk!

Fedezzük fel a mi mondanivalónkat!
Egy mese kelt életre a felnőtt nézők szeme láttára. Olyan, amelyet lehet szeretni, mert a maga gyerekes együgyűsége ellenére valami mélyebb igazságot próbál elmondani arról a világról, amelyben mi is élünk. És most persze nem a rasszistáknak szánt, sarkított cikkekre gondolok, amik már a film készítése közben, látatlanul leegyszerűsítették annak mondanivalóját: „a zsidó színésznő játssza el a kiválasztott szerepét” és „feminizmusnak végre van egy zászlóshajója”. De ha csupán ennyit tudna adni ez a film, akkor legalább annyi utálója lenne – ha nem több –, mint ahány rajongója, és a jegyeladások nem vernék kenterbe az utóbbi évek összes szuperhős filmjét. Feledkezzünk meg ezekről az agyunkba már sikeresen beleégetett szalagcímekről és nézzük meg előítéletek nélkül a filmet! Majd fedezzünk fel benne valami különlegesebb mondanivalót! Lehet.