Se szeri, se száma nincs az Arthur királlyal és lovagjaival foglalkozó filmeknek és könyveknek. Sokat láttam közülük, néhányat olvastam is, de mégis csupán kettő ragadta meg az elmémet: a Gyaloggalopp (természetesen) és az Egy jenki Artúr király udvarában című műalkotások. A legrendhagyóbb és formabontóbb értelmezések mind közül… amelyekhez – a trailerek alapján – akár még csatlakozhat Guy Ritchie legújabb filmes őrülete, az Arthur király – A kard legendája is.

Most őszintén!
Mégis ki vehetné ezt az egészet komolyan? A varázsló Merlin konfliktusát, akit elzár a főboszorkány, éppen még mielőtt leadta a tavi tündérnek az igaz királynak szánt mágikus kardot. Amely majd persze segít megteremteni egy feudális királyságot, Camelot fővárossal és a kerekasztalnál üldögélő, egyenlő lovagokkal… Sztorinak kiváló, feldolgozásra méltó. De ha egy rendező úgy próbál ehhez az egész Arthur-legendához nyúlni, mintha egy véresen komoly, angol eredettörténetet szeretne megfilmesíteni, akkor már rá is lépett az útra, ami a kínos bukáshoz fog vezetni. Éppen ezért üdvözöltem lelkesen Guy Richie szabadszellemű alkotását, amelynek forgatókönyvéről egyértelműen süt, hogy nem „valós eseményeken alapul”. Most aztán megkaptam az újdonságot! Amiről legalább – látatlanban – annyit mindenképpen megállapíthatunk: ugyanakkora eséllyel lehet jó film, mint amennyire nevetséges próbálkozás.

Varázsvilág
Azt hiszem ennél szabadabban ritkán értelmezett valaki egy lerágott csontot. Úgy, hogy komolyan is próbálta venni magát. Ez máris egy hatalmas plusz pont Richeinek, hiszen végre megmutatta, hogyan is lehet/kell nyúlnia egy rendezőnek egy legendához, hogy érdekes, eredeti, mégis felismerhető történetet hozzon létre. Már a film kezdetén tisztán látható, itt egy másik világba csöppentünk! Ott városméretű elefántok hátán támadnak a gonosz varázslók, akiket egy csodakarddal lehet szemvillanás alatt legyőzni. Így pedig, hogy a mágia életre kelt a filmben, az Excaliburnak pedig tényleges haszna van, már nem is gondolja az ember furának, hogy egy „angol” lord fekete, a seregek kiképzője pedig kínai. Sem azt, hogy az elkerülhetetlen „happy ending” keretein belül lordsággá válik majd mindkettő...

Na és a megszokott meder?
Ebben a történetben csak a jó és a rossz csatája, valamint a Csodakard fogja emlékeztetni nézőit a Legendára. Arthur ugyanis egy bordélyban nevelkedik, a Boszorkánykirály pedig egy női polipszörnynek köszönheti erejét, és ha felépíti setét tornyának századik szintjét, akkor örök életet és max. varázspontot nyer. Nevetséges. Mostanában már a számítógépes játékoknak is komolyabb története van, mint amit ennek a filmnek sikerült izzadtságos munkával összehoznia. Ez azonban – meglepő módon – nem tette teljesen élvezhetetlenné a moziban töltött időt! Ugyanis, amellett, hogy ezek a kissé ósdi elemek a valótlanság szintjén tartották a nézőket, a szereplők viszont abszolút emberinek bizonyultak. Így tették átélhetővé és őszintévé a film fő konfliktusát! Ami persze a bölcs király öccsétől ered, aki igazából mindig is gonosz volt, de csak a féltékenység tudta annyira felhergelni, hogy a sötét varázslókkal szövetséget kössön, és megölje fivérét és annak nőjét, árvaságra juttatva főszereplőnket. Akit pedig (mint sikeres „madame”-ot) abszolút nem érdekel a korona és az ország vezetésének gondja… belőle ellenséget csak a Boszorkánykirály paranoiája teremtett. Ha nem ölte volna meg azokat, akik örökbe fogadták, akkor Arthur még azt is semmibe vette volna, hogy ő az, aki először árvává tette. Pontosan úgy mutatva be nézőinek a legendás konfliktust, hogy azok kellően elborzadhassanak, hogy ilyesmi egyáltalán létezik. Pont, mint egy jobban sikerült Kékfény epizód után.

És ha már a két vezér megvan…
A gonoszokat a hatalomvágy, a jókat a bosszú édes gondolata terelte a vezérek irányába. Persze mindkét oldalnak lett saját varázslója, akik az elkerülhetetlen csihi-puhi egyhangúságát csökkentették. A kardozások közti szünetet a jók ravasz rajtaütésekkel, a gonoszak pedig gátlástalan bosszúval töltötték ki. A legtöbb jelenet, ha nem is lenyűgözőre sikeredett, de legalább maradéktalanul lekötötte a nézők figyelmét. A mellékszereplők épségéért lehetett izgulni, miközben az is egészen lefoglalt minket, hogy a főszereplő hogyan válik piti verőlegényből olyan emberré, aki végül sikeresen szembenéz félelmeivel, és megpróbálja megdönteni a sokkal erősebb hatalmat. És ha már itt tartunk, akkor a film még egy kellemes meglepetéssel szolgált! Arthurnak egy kicsit még meg is kellett dolgoznia azért, hogy a népe mellé álljon a végső csatában. Mert mégis, melyik épeszű fegyvertelen polgár követne vakon valami szőke csávót, aki annyit rakott le az asztalra, hogy kihúzott egy kardot valami sziklából?

Azért közel sem tökéletes
A rengeteg jó ötlet sem tudja azonban kompenzálni a film legnagyobb problémáját, nevezetesen Guy Ritchie-t. A rendező stílusa ugyanis cseppet sem változott a Blöff és a Ravasz az agy és két füstölgő puskacső óta. Ami azonban egy könnyed, helyzetkomikumokkal operáló vígjátéknál tökéletes választás, az egy komolyabb filmnél abszolút katasztrofálisan hat. A beszólások, vicces nevek és az idősíkokat felborító vágások már fél óra után zavaróan hatottak, mivel az általam egyébként sem szeretett angol humort próbálták belecsempészni az Albiontól éppen elszakított filmbe. Azt hiszem Ritchie-nek saját árnyékán ugyan nem, de mások hibáin már sikerült túllépnie, így reformálva meg félig(meddig) az angol filmipart. Kiadva a kezei közül egy korántsem korszakalkotó, de egyértelműen iránymutató alkotást.