Minden figyelmeztetés nélkül felültettek egy tolerancia által égbe röpített űrhajóra. Ami történetesen legyőzte az oroszok átlagos masináit. Gagarin, oly szerencsés vagy, hogy nem lettél tanúja mindannak, aminek én! Így legalább abban a tudatban nyugodhatsz, hogy egykor egy nemzet legkiválóbb elméi győztek le benneteket. Míg a 21. század átlagembere úgy kénytelen élni, hogy a legújabb „kutatások” a PC első igazi sikereként könyvelik el a hatvanas években történteket…

1961-ben járunk
Hidegháború. Űrverseny. A vidéki Amerika egyik útszéle. Nyitó jelenetünkben három fekete nő szerel egy lerobbant kocsi mellett, és azon tanakodnak mosolyogva: vajon meg fogják-e lincselni őket az arra járó gonosz fehérek. Mert ez volt a módi akkor. A szenvedést, halált és rasszizmust megtestesítő rendőr pedig meg is jelenik, de bajsza alatt elismerést morog, amikor kiderül: a nők a NASA-nak dolgoznak, azért hogy Amerika dicső nemzete az első lehessen az űrben (és előbb bombázhassa le a mit sem sejtő oroszokat). A mitikus ereklye, a slusszkulcs használatával beindítják hát az autót, és a törzs felvezetésével (szörnyű retró zenétől kísérve) megindulnak a film címe felé, ami persze csak akkor fog felvillanni, mikor a nők már kibeszélték magukból, milyen nehéz sorsuk is van nekik. Holott ők csak a „Számolás jogát” szeretnék kivívni maguknak. 

Egyszerűre sikeredett
Láthattuk már a Texas Western kosárcsapat szenvedéseit, az első egyetemisták, a futball sztárok, bokszolók, politikusok, cégvezetők, tanárok küzdelmeit… de ez most biztos teljesen más lesz, mint a nagy elődök! Hiszen itt nemcsak egyszerű fekete matematikusok megpróbáltatásait fogják bemutatni nekünk, hanem az elnyomott nőkét is! Így sokszorozva meg az érzelmi értékékét az alapból hiánypótló alkotásnak! Avagy mégsem? Nem vagyok matematikus, sőt! Majdnem olyan távol áll tőlem a számokkal való bűvészkedés, mint az amerikai foci. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne tudnék lelkesedni bármelyikért! A Minden héten háború és a Sunday night lights elhitette velem, hogy van valami titkos nagysága a tojáslabda hajigálásnak. Ha egy olyan sportról ezt el tudom hinni, amit soha nem gyakoroltam, de még csak nem is láttam élőben, akkor miért nem vagyok képes a matematika szépségeiről is áradozni a Számolás jogát megnézve? Talán azért, mert ennél számítóbb, mégis egysíkúbb filmet évek óta nem láttam?

Az a fáradhatatlan szív

A világ szörnyű. Összefogott a sokkal tehetségesebb fekete nők ellen, hogy kulimunkába kényszerítsék a hazaszeretettől fűtött asszonyokat. A film egy órányi expozíciót szánt ennek az egyetlen gondolatnak a szemléltetésére, mígnem beütött a krach! A szovjetek fellőtték Lajkát az űrbe (sőt, vissza is hozták)! A NASA valamilyen főnökét játszót Kevin Costner pedig végre gyakorlatban is elkezdte alkalmazni liberális elveit: mindegy hogy kitől jön egy ötlet, meg kell próbálni megvalósítani! Ebből is látszik, hogy milyen mélységeket ért el az amerikai morál azokban az időkben… szóval hölgyeményeink végre (felsőbb utasításra) belevethették magukat a komoly munkába, amely – persze – még több megaláztatással járt számukra. Egyedül piros-fehér-kék sávos szívük és a munka szeretete viszi őket tovább. Egészen a győzelemig!

Megcsömörlöttem
Félreértés ne essék! Nem ezen úttörő nők érdemeit vitatom. Sem a tényt, hogy „kisebb” tudósok nevét csak a mozgókép segítségével lehet megismertetni az egész világgal. A problémám az, hogy úgy érzem, történetük és küzdelmeik megérdemeltek volna egy jó filmet. A Számolás jogának ugyanis csak annyi volt a koncepciója, hogy bemutassa, milyen rút is volt a világ a hatvanas években – és így szerezze meg a nézők szimpátiáját. A feketéknek a fehérektől szigorúan elkülönített életet kellett élniük: külön iskolák, közlekedési eszközök, szűk mozgástér, alacsony egzisztencia... És persze azt is bemutatták nekünk, hogy mennyi előítélettel kell (fekete) nőként megküzdenie hőseinknek! Őket nem csak a fehérek, de még a fekete közösség is megpróbálja visszahúzni a földre. És mire már azt is realizáljuk, hogy a matematika kis külön világába csak öltönyben van bejárás… addigra szimpátiánk már olyan mélységeket/magasságokat ér el, hogy észre sem kéne vennünk, milyen egyszerűen próbálnak belemanipulálni minket a nekünk szánt szerepbe. És ahogy a különböző szenvedéstörténeteknél vagy a milliomodik holokauszt-feldolgozásoknál lenni szokott, itt is kimondja előbb utóbb az ember: nekem ehhez az egészhez semmi közöm sincs. És nem is akarom, hogy legyen. 

Lett volna mód jó filmet csinálni
A filmnek nem sikerült elérni a célját. (Bármi is volt az a pénzkeresésen túl.) Nem sikerült két óra alatt megváltoztatnia az életemet: nem ismertem fel a matematika szépségeit, ahogy a NASA-ban sem akarok dolgozni. A három legendás hölgy neve pedig már a székből felállva kitörlődött a fejemből. Ennek ellenére egyes mellékjeleneteinek mégis sikerült megragadniuk engem: ahogy egy-egy félmondattal elmagyarázták, miért is bontakozott ki az űrverseny (kémtevékenység, kolonizáció és bombázás), vagy hogy egy fél snitt erejéig megláthattuk az amerikai társadalom paranoiás félelmét az oroszoktól (és ily módon került más megvilágításba a jelen politikáját is átszövő „mi legyünk az elsők mindenben” amerikai attitűd). És hogy ha burkoltan is, de kimondta: egy ország belső ellentéteit csak egy külső ellenség tudja igazán elsimítani. A félelem miatt képes feladni mindenki a saját érdekeit és tud faji vagy nemi (újabban szexuális) különbözőségeket félretéve, egy nagyobb célt szem előtt tartva összedolgozni. Ha ezen gondolatok valamelyike állt volna a  film fókuszában, akkor még az is lehet, hogy a fekete női matematikusokon kívül más is magáénak érezhette volna a látottakat…