Azt hiszem, kivételesen általánosíthatok: King Kongról mindenkinek a rózsaszín ködtől megvadult, toronyra felugrabugráló és mellkasát verő majom jut eszébe. Ki az, aki egy ilyen nevetségesen szánalmas lény iránt rajongást tud táplálni? Én még nem találkoztam ilyen emberrel. És azt hiszem a Warner Stúdió sem. Gondolom ezért jött el az idő, hogy a „karaktert” és a hozzá fűződő történetet is átírják egy kicsit…

Megnyert magának
El sem tudtam képzelni a lehetőséget, de férfiasan be kell, hogy valljam: a filmnek sikerült magával ragadnia engem. Kezdte ezt a lélegzetelállító második világháborús visszatekintéssel, majd folytatta a következő negyed évszázad történéseit magába sűrítő montázzsal. Öt perc sem telt el a játékidőből, máris éreztem: ez a film nem a fajok közti szerelemről fog szólni! Amikor pedig a konkrét történet elkezdődött az amerikaiak vietnami kivonulásával, és amikor megpillantottam az alezredest, aki kísérni fogja a Koponya-szigetre induló geológusokat/szerencsevadászokat… akkor már bíztam benne, hogy valami jót fogok kapni a pénzemért! Hisz Samuel L. Jackson csak nagyritkán szokta alulmúlni nézőinek elvárásait! És akkor is csak Tarantino kifejezett kérésére.

Azok a csodás hetvenes évek
Történetünk szerint - az éppen csak fellőtt szatellitek korában - néhány kormánypárti szerencsevadász expedíciót próbál szervezni az űrből aznap felfedezett Koponya-szigetre, ami talán az utolsó vakfolt (volt) Földünk tengelyén. A civilek escortja a Sam Jackson által vezetett helikopterraj lett, és – csak hogy a casting eleget tegyen a felfedezős kliséknek – felbéreltek még egy random fotós csajt és egy dzsungelmacsót is. Kis csapatuk alig ért át a sziget körül kulmináló viharon, a tudósok utasítására a katonák máris szeizmikus (?) bombákat kezdtek dobálni a dzsungelre. Na vajon kit sikerül felébreszteni délutáni szendergéséből ilyen bárdolatlanul? Igen, a válasz nyilvánvaló. Sértődött óriás majmunk testedzés gyanánt nekiállt összetörni a helikoptereket, két csoportra osztva a zuhanás túlélőit: az ezredesük bosszúszomja által feltüzelt katonákra és a hippi természetbúvárok által befolyásolt civilekre.

Válaszokat próbált adni
Mindig is bajom volt azzal az elképzeléssel, hogy King Kong csak úgy létezik magában egy szigeten. Mit eszik? Honnan jött? Miért nőtt ekkorára? A vele foglalkozó filmeket nézve ezek a kérdések keringtek a fejemben, majd a válaszok hiánya mindig egészen elkedvetlenített. De most végre eljött az én időm! A Kong Koponya-sziget megpróbál felelni az évtizedek óta csak lebegtetett kérdésekre. Végre megtudhattuk: a Koponya-szigeten még minden hatalmas, mint a dinoszauruszok idejében, Kong az őt megtámadó polipokat eszegeti, és voltak szülei is, akiket valami föld alatt lakó izébizé irtott ki. Így lett a Majom szent célja, hogy a föld alatt tartsa a gonoszságot megtestesítő, kétlábú óriáskígyókat. És ha még ez sem lenne elég információ, a hippi csapat a film során felfedezi a sziget természeti csodáit, és a II. világháborút ellazsáló pilóta túlélésének történetét (negyed évszázadnyi tapasztalatát) meghallgatva megértik: valami páratlan dolgot fedeztek fel. Ezzel szemben a katonák félelemtől vezérelve törnek előre. Céljuk, hogy elpusztítsanak minden rájuk nézve veszélyes dolgot ezzel megfosztva világunkat az utolsó vadonjától. 

Fogyasztható 
Mind a majom haragja, mind az emberek különböző reakciója abszolút természetesnek tűnt számomra. Egy ilyen elképzelhetetlen szituációt sikerült abszolút hitelesen bemutatni a nézőknek. És ez nem minden! A forgatókönyvírók külön energiát fektettek abba, hogy megértsük, az egyes karakterek miért a félelemmel, haraggal vagy csodálattal reagáltak a velük történetekre. Aki őrült felfedező (John Goodman), annak átéreztük a félelmeit. Elfogadtuk, hogy a bosszúszomjas alezredes számára a vietnami visszavonulás után még egy megfutamodás a halállal lenne egyenlő. Akármennyire is pörgős volt a film, időt szánt rá, hogy minden karakternek (még a feláldozhatóaknak is) megismerjük a háttértörténetét, így téve igazzá, emberivé ezt a kitalált történetet. És azzal, hogy az óriásmajmot mellékszereplővé alacsonyította, a hírhedt „fajok közti románcot” pedig sikerült minimálisra redukálnia… a rendező (Jordan Vogt-Roberts) mindenki számára fogyaszthatóvá tette a látottakat.

Rövid volt!
Eddig meg voltam győződve róla: a Kong-történet eleve nevetségbe és tragédiába kell, hogy torkolljon. Így hát abszolút meglepett, hogy ebben a feldolgozásban mindkettőt sikerült elkerülnie a készítőknek. Sőt! Könnyed humorával, logikusan felépített világával és a vagány zenei betétekkel azt is elérték, hogy keveselljem a száz perces vetítési időt. És ha még azt is bevallom (nem csak magamnak), hogy el tudták érni, hogy két CGI-szörny harcán izgulni kezdjek… akkor kénytelen vagyok mindenkinek ajánlani a filmet, és megemelni a kalapomat a stáb előtt.