Mindenféle elvárás nélkül néztem meg az Utazók című filmet. A magyar és a nemzetközi média annyira lehúzta Morten Tyldum alkotását, hogy csupán a hétvégi unalom tudott a film közelébe édesgetni. És ami a legmeglepőbb: majdhogynem tetszett, amit láttam!

Modern Robinson-történet
A sziget most egy űrhajó, Péntek pedig Jennifer Lawrence (és jól van ez így). Csak hogy még egy mondat erejéig a hasonlatomnál maradjak. A történet pofonegyszerű: az emberiség kolonizálni kezdte a távoli galaxisokat. A vállalkozó kedvű embereket pedig egy röpke évszázados hibernálás után lökik ki az új világba. Az egyik hibernáló kapszula valamiért megsérül, ezért Jim (Chris Pratt) kilencven évvel a célba érkezés előtt felébred. Mivel visszaaludnia nem lehetséges, realizálja: kénytelen hátralévő életét egy teljesen üres, önvezérlésű járművön tölteni, ahol az android kocsmáros az egyetlen értelmesnek nevezhető társasága. Vajon mi meddig bírnánk ki a teljes magányt? Végeznénk magunkkal a kétségbeesés egyik órájában? Avagy készakarva tönkretennénk egy másik ember életét azzal, hogy társunknak választjuk a végtelen úton? Meddig tudnánk ellenállni a kísértésnek?

Bölcsészlány közbelép
Főszereplőnk, Jim egy évig bírta. Aztán felébresztette Aurora-t (Jennifer Lawrence), aki végre felkavarta az utazás állóvizét. A lány – aki annó író volt a földön – olyan kérdéseket tesz fel az úttal és az utazókkal kapcsolatban, amikre Jim, a szerelő az ébren töltött egy év alatt nem is gondolt. Kik és miért vállalkoznak egy ilyen útra? Mit remélnek az új bolygótól? De persze egyikük fejében sem fordul meg a nagyon is nyilvánvaló kérdés: vajon miért mondta fel a szolgálatot a hibernáló rendszer? De persze lehet, hogy a műszaki agyú Jim azért igyekezett megfeledkezni a szundi-kapszulák rejtélyéről, mert nem akarta, hogy a film filozofikus sci-fi romantikája átalakuljon keserű haragszomráddá. Természetesen nem tudta megakadályozni, hogy Aurora rájöjjön az igazságra: a férfi készakarva ébresztette fel, és vette el tőle az újrakezdés reményét. Ezzel a „fordulattal” bukott át végül a film az önvizsgáltból kiszámítható drámába…

Unalomig ismert jelenetek
Ez azonban nem vágta tönkre a filmet. A főszereplők jól lettek kiválasztva: J. Law. szeretni való, a Galaxis őrzői után pedig Prattnek is csináltunk helyet a szívünkben. Ráadásul a film is jól építette fel kettejük szerelmét: bájosnak, mégis kicsit ügyefogyottnak ábrázolva kettejüket, akiktől aztán a néző nem sajnálja a pillanatnyi boldogságot. És amikor beütött a krach… drukkoltam, hogy találjanak újra egymásra. Azonban az űrromantikát a rendező hamar háttérbe szorította: hihetetlen fordulat révén a hajó működésében zavarok keletkeztek, amely aztán a megszokott akció-jelenetekhez vezetett el minket. Hangos visszaszámláláshoz, „maximális nyomás elérve” mondathoz, repedező üvegekhez, férfiúi önfeláldozáshoz, női síráshoz és megbocsájtáshoz, majd női önfeláldozáshoz. Sajnos az utolsó fél óra összes jelenete a méla deja vu-t hordozta magában, amely kíméletlenül elpusztította az eddig ötletesen felépített romantikát.

Ezért nem érte meg
Ahogy megjósolták: csalódás ért. Mégpedig azért, mert egy izgalmas szituációt és egy remek castingot elvesztegettek egy átlagon aluli sztorira. Tehetett akármit a két főszereplő (meg a random megjelenő Lawrence Fishbourne), a csúcspontnak szánt jelenetek abszolút érdektelenek voltak, hiszen úgyse érhet véget tragikusan egy éppen csak bimbózó űrrománc! Így az izgalmak helyett inkább találjunk megnyugvást abban a tényben, amire Aurora újságírói kérdései rávilágítottak a film elején: az új bolygók benépesítésére csakis a szakmájukban sikertelen munkások és a gazdag, unatkozó bölcsészek fognak. Ki gondolta volna, hogy a Galaxis utikalauzban lejegyzett betelepítési politika (,amely talán a könyv egyik legnagyobb poénja) egy mély emberi igazságra épül?