Mindenki oda van az Érkezés című filmért. „Látványos, tanulságos és izgalmas” – mondják. Újat mutat a sci-fi műfajában és – bizony – mindenki szerint Oscar-díjra érdemes. Én nem értek egyet ez utóbbi megállapítással. Új módon nyúl a sci-fihez, elismerem, de korántsem érdemel akkora hype-ot, mint amekkorát kap. Ha ez a film díjat nyer… akkor az csak azt mutatja, hogy az emberek már megcsömörlöttek a jól ismerttől.

Érdekes koncepció
Megérkeznek a földönkívüliek. Természetesen. De most, ahelyett, hogy rombolnának, csak üldögélnek az űrhajójukban és várják, hogy az emberiség kezdjen velük valamit. És itt tehetjük fel az első kérdést magunknak: mi vajon mit tennénk egy ilyen szituációban? Azonnal támadnánk félelmünkben, avagy párbeszédet kezdeményeznénk velük? Ha ez utóbbit választanánk, akkor hogyan is kezdenénk hozzá? És ha kommunikációnk eljut egymás megértésének szakaszába, akkor milyen kérdéseket tennénk fel az idegen életformának, ami szemmel láthatólag fejlettebb, mint mi vagyunk? Mi lesz a célja a beszélgetésünknek? Lényegében ezzel foglalkozik a film. Az Érkezés ráveszi nézőit, hogy önvizsgálatot tartsanak saját fajukat illetően, és mellékesen rámutat a kommunikáció bonyolultságára és a nyelvészet szépségére.

Mi hát a baj?
Valami mégsem volt rendben. Azon túl, hogy ezeket a kérdéseket a rendezőnek sikerült elültetnie a nézők a fejében és néhány technikai, nyelvészettel kapcsolatos kérdésre választ is adott, az egész történet egy nagy zagyvaság volt. Betekintést nyerhettünk egy nagy nyelvi rejtvényfejtésbe, amelyet aztán a sci-fi része a filmnek teljesen elrontott. Hiába találtam érdekesnek, sőt, lenyűgözőnek a kapcsolatfelvételt, és hogy hogyan is lehet megfejteni egy idegen nyelvet a legkezdetlegesebb eszközökkel (mint a rajzok és a mutogatás), az egészet elrontotta, hogy értelmetlen volt a kerettörténet. Azért jöttek az idegenek, hogy átadjanak nekünk valami tudást, mert a következő évezredben szükségük lesz az emberiség segítségére. És ezt honnan tudják? Onnan, hogy nyelvük segítségével egyszerre látják a jelent, múltat és a jövőt…

Erre egy egész bekezdést kell szánnom!
Amikor már éppen megnyugodtam volna, hogy ennek a filmnek sikerült túlmutatni a szokásos UFO maszlagon (fajok közti különbségek ecsetelésén, a békét teremtő öldöklés bemutatásán vagy az áhított fejlett technológia megszerzésén)… akkor a történet, hogy a cseppet sem izgalmas csúcspontját elérhesse, visszatér a megszokott science fiction körpályára. Jön a félreértés, a visszaszámlálás és a nagy rácsodálkozás, hogy a polipszerű földön kívüliek a „nyelvük tudását” akarták átadni az emberiségnek, amely az idősíkok teljes átlátásával ruházza fel a beszélőjét. És ezzel a zseniálisnak tartott huszárvágással sikerült a forgatókönyvírónak történet összes – vélt, valós – erényét lerombolni a szememben. Kénytelen voltam realizálni: egyáltalán nem a nyelvészet szépségéről és fontosságáról akart nekünk mesélni ez a film! Inkább azt üzente, hogy habár a nyelvvel foglalkozni tök béna, érdektelen dolog, egy kitalált történetben még az is előfordulhat, hogy egy nyelvészprofesszor megmenti a világot!

Nem értettük meg egymást
Most már abszolút nem vagyok biztos benne, hogy mely eszközei voltak a filmnek direkt bénák és melyeket szúrták el csak szimplán a vágás során. Lehetséges lenne, hogy a főszereplőket készakarva úgy válogatták, hogy még véletlenül se legyenek karizmatikusak? Amy Adams és Jeremy Renner sikeresebbnek mondható filmjeikben csak másodhegedűsök voltak. Most megbizonyosodhattunk róla, hogy nem véletlenül! Kifejezéstelen játékuk, parázslónak sem mondható „szerelmük” láttán a sztoriba erőltetett időugrálós érzelmi szálat egy percre sem tudtam komolyan venni. A fele film így érdektelenné vált számomra. A kötelező romantika oltárán feláldozták a filmet, ahelyett hogy egy értelmes sztorit szőttek volna egy jó ötletből! Esetleg nagy kegyesen egy-két mondatban megválaszolhatták volna a forgatókönyv által felvetett, a nézők fantáziáját garantáltan megmozgató kérdéseket. Például azt: hogyan sikerülhetett a kínaiaknak a mahjongozást megtanítani az idegeneknek (előbb elérve a kritikus, „miért is vagytok ti itt tulajdonképpen?” kérdéshez, mint a mi nyelvész professzorunk), vagy, hogy mi is a szanszkrit megfelelője a „háború” szónak, és hogy gonoszkodásnak szánták-e a hazánkra tett epés megjegyzést a készítők? Úgy érzem, ezen a három felvetésen érdemes filózni! A baj csak az, hogy ezek közül egyiket sem vélték fontosnak a film készítői. Ahogy én meg az ő általuk erőltetett dolgokban nem láttam a fantáziát.