Harry Potternek és varázslóvilágának megfékezhetetlen hódítása talán az egyik legérdekesebb és legfontosabb jelensége a huszadik századi könyvkultúrának. Rowlingnak sikerült írnia egy történetet, amely rávette a technológiafüggő Z generációt, hogy lecseréljék imádott kütyüjeiket egy olyan ősi szórakozási formára, mint a könyv. Mi ez, ha nem egy igazi csoda? És amelynek jelentőségét hathatósan sikerült csökkenteni egy színdarab és egy új varázslós filmsorozat piacra dobásával…

Miért sikeres?
Az eredeti történet egész „nagyiskolás” koromon keresztül végigkísért. Lelkesen vártam az újabb és újabb köteteket, és szinte kívülről tudtam a már megjelenteket. Apám persze – aki a kezembe adta a Bölcsek kövét több, mint egy évtizeddel ezelőtt – néha meg-megkérdezte, hogy miért is szeretem ennyire Potter-regényeket, és hogy melyik is a kedvencem. Aztán csak sunyin, elnézően mosolygott, amikor meghallotta, hogy az Azkabani fogoly tetszik nekem a legjobban. Akkor nem értettem… visszatekintve azonban már egyértelmű számomra, hogy miért nevettette meg válaszom. A varázsvilágot szerettem meg, nem pedig a történet kötött le! Ezért lehetséges, hogy az a könyv számomra a favorit, amelyben igazából nincsen főgonosz, és nem is halad előre a történet. Rowlingnak egy olyan világot sikerült megteremtenie, amelybe el lehet menekülni a fiatalos gondok elől. Amelynek részleteit megismerni sokkal nagyobb élvezet, mint a történet érdemi részén izgulni.

Merész döntés
Mindezek fényében kissé gyanakodva álltam neki az Elátkozott gyermek olvasásának, valamint igazi remények nélkül ültem be a Legendás állatok… című filmre. Mindkettőnek sikerült szórakoztatnia, de végül mégis csalódást okoztak: különböző okokból ugyan, de mindkettőről rossz vélemény alakult ki bennem. A könyv ugyanazokkal a karakterekkel dolgozik, mint a hét részes sorozat. Ez az előnye. Nem kellett bemutatni senkit az olvasónak, viszont (az így működőképes) színpadra szánt forma miatt Rowling nem használhatta azt a képességét, amely híressé tette. A történetnek kellett dominálnia a leírás és a fantázia helyett, ami sajnos, nem igazán sikerült.

Biztos talajon
Ezzel szemben a Legendás állatok pont azt adja a nézőknek, amit azok imádtak a könyvekben. Egy különleges világot ismerhettünk meg a filmvásznon. Mágikusat, vicceset, romantikusat… amelyben a jók győznek a gonosz felett, ráadásul harcos természetvédőként a főszereplők még valami „emberiségnél fontosabbért” is kiállnak. Azonban ez minden pozitívum, amit erről a filmről el tudok mondani, ugyanis az első fél óra ámulat után végig az a szörnyű érzés kerülgetetett, hogy most a Potter-világ egy kis mellékszálából is egy többrészes, konkrét történet nélküli ömlengést fognak csinálni. Pontosan úgy, ahogy a Hobbitot megszentségtelenítette – egy kis mellékesért – a filmipar, ezt a világot is addig fogja nyúzni és tágítani, míg az eredeti filmek és könyvek (!) is elvesztik a jelentőségüket…

Azért jól éreztem magam
Félretéve a reménytelen nyavalygást és a sötét jövőt elénk vetítő flekkeket, azt is le kell, hogy írjam, hogy sokszor élveztem azt, amit láttam és olvastam. Biztos vagyok benne, hogy a furmász kacsacsőrű emlősként való megjelenítése csak jót tesz az ausztráliai állatvilág népszerűségének. És végre a pékek is bebizonyíthatták, hogy lelkesedéssel és szenvedéllyel sikeres bizniszt lehet felépíteni. Meg a megérdemeltnél sokkal jobb nőket felszedni. Colin Farrell által megformált főgonosz pedig egyenesen zseniális volt! Mondhatni egyedül elcipelte hátán a film minimális történetét. Viszont a könyv is tartogatott meglepetéseket! Rowling története cuki leírások helyett egészen komoly dolgokról próbált értekezni. Az apaság gyötrelmeiről, a barátság fontosságáról, és hogy mi is szüli az igazi ellenségeskedést a gyerekek között… és meglepő módon az olvasottaknak sikerült megmozdítania bennem olyan érzelmeket, amelyeket a Potter-Voldemort párharcnak soha. Néha izgultam és reméltem! Annak ellenére, hogy a „múltba visszamenős történetről” nemhogy a húst lerágta már minden franchise, de lassan már a csontot is porrá őrölte a sok használat…

Tökéletlen győztes
Mindkét alkotás azért született, hogy kiszolgálja az olvasó/néző azon vágyát, hogy visszamehessen az imádott varázslóvilágba. De míg az egyik a biztos utat járja be, addig a másik egy viszonylag új terepre mert tévedni – kockáztatva a rajongók felháborodását. És pont emiatt érzem úgy, hogy a könyv az értékesebb! Rowlingnak sikerült megújulnia! Valami nem várt stílusban és formában tért vissza, eredményesen. Bátran elhagyta komfortzónáját, megtornáztatta író-izmait, bebizonyítva, hogy több van benne, mint amit eddig képzeltünk. Érezni a könyv minden szaván, hogy az írónő élvezte az alkotás minden pillanatát, és emiatt én is elkezdtem élvezni – minden tökéletlensége ellenére – az itt-ott döcögő történetet. Sokkal inkább, mint a tökéletesen rajongóbarátnak tűnő, átlagosan rossz mozifilmet.