A franciák már egyszer bebizonyították, hogy ha megerőltetik magukat, akkor tudnak tökéletes filmet készíteni. Most éppen azon dolgoznak, hogy eloszlassák a kételyeit azoknak, akik azt hiszik, az Intouchables (Életrevalók) csak a véletlen műve volt… a Bazi nagy francia lagzi (áldassék a fordítók csodás munkájának gyümölcse) című legújabb próbálkozásukat ugyan nem nevezném világraszóló alkotásnak, viszont kétségtelenül fel tudtam fedezni benne a „békák” egyedi hangját, stílusát. Még néhány ilyen, és feltétlen rajongójukká válok!

Kellemes sztori
Adott egy ős francia, pénzes család. Egy apa, akinek négy gyönyörű lánya van, és mindegyikhez nagy reményeket fűz. Kiteszi a lelkét értük és aztán – nem is nagyon titkolva– elvárja tőlük, hogy viszonozzák ezt a szívességet. Persze csak a legfontosabb dologban: menjenek hozzá egy rendes francia, gaulle-ista, katolikus férfihoz, aki nem mellesleg jól keres és tiszteletre méltó családból származik. De hát lehet-e ilyen kérést megfogalmazni akaratos, elkényeztetett lányokkal szemben a 21. század hajnalán? Idősebb lányai koreai, arab és zsidó férjeket választottak maguknak, ezzel végletekig fokozták apjuk kétségbeesését és fanatikus reményét, amit legkisebb lánya kiházasításához fűz. Mindent megtesz, hogy szabadnak hitt lányát a jó választás felé terelje… azonban nem tudja, hogy már minden elveszett! Liz szíve már foglalt. Elrabolta egy gaulle-ista, katolikus… színész. Aki nem mellesleg fekete. A bonyodalmak pedig csak ez után kezdődnek. Az esküvőszervezés, a két család találkozása, a pénzügyek… Mind-mind konfliktushoz vezet, amely aztán persze az esküvőt is veszélybe sodorja. Ki hitte volna?

Semlegesen rasszista
Minden néző tudhatta már az első öt perc után, hogy mi lesz a film fő konfliktusa, és hogy lesz majd egy nagy összeborulás körülbelül egy óra múlva. Viszont az, hogy sikerült egy ennyire kiszámítható sztorit kicsit is izgalmasan és teljes mértékben élvezhetően tálalni, mindent elmond a forgatókönyv írók és a rendező zsenialitásáról. Megelégedtek a másfél órát sem kitevő játékidővel, amit viszont teletűzdeltek jobbnál jobb helyzetkomikummal, valamint komoly társadalomkritikával. Mindenkinek kijutott a gúnyból! Ami, ha egy-egy vallás vagy nemzet ellen irányulna, akkor végtelenül rasszista és primitív volna… így viszont, egy csokorba gyűjtve, szórakoztató és abszolút semleges! Végre valaki adoptálni merte egy rövidfilm erejéig a South Park alkotói által tökélyre fejlesztett stílust!

Ez aztán a szerelem!
A történet remek ellentétpárokkal dolgozik. Szembeálltja az arabot és a zsidót, a büszke franciát és a dölyfös afrikait. Nőket és férfiakat, szülőket, testvéreket… mindenki megtalálhatja a maga tükörképét. Kivéve az egy szem ázsiait, akinek behízelgő, sikeres modorát mindenki utálta. És aki titkon mindenkit megvetett. Aztán azt is megfigyelhetjük néhány jelenet erejéig, hogy ezek a vérszemet kapott ellenfelek milyen jól megférnek egymás mellett, ha van kit közösen utálni. Teszem azt az újfiút a családban. Akinek aztán nem csak a szülők szimpátiáját kell elnyernie, hanem még a vők egyesített rosszindulatával is meg kell küzdenie. Mit ne mondjak: film végére tényleg úgy éreztem, hogy ez a szerelem aztán le tud győzni minden akadályt. És hogy a fiatal pár megérdemli egymást és az „ásó-kapa-nagyharang” kombót.

Megérte
Könnyed komédiát láttam. Ugyan valószínűleg nem fog világhírt hozni az alkotóinak, sem a benne szereplő színészeknek, viszont kétségtelenül erősíti (bennem legalábbis) a bizalmat a francia filmek iránt. Pont, ahogy egy kis nemzeti produkciónak kell tennie: egyáltalán nem próbál versenyre kelni Hollywooddal. Inkább az egyedi ötletességre épít, mintsem a pénzre és hírverésre. Talán ez utóbbi tényleg baj… ezért történhetett, hogy majdnem átsiklottam e fölött az alkotás fölött, megfosztva magam másfél óra felhőtlen szórakozástól! És a csodás tanulságtól, miszerint: a szerelem vak; a francia filmipar él és virágozni fog, és hogy az ázsiaiak egymaguk sikeresebbek, mint az összes többi rassz együttvéve.