Egy évezreddel ezelőtt még volt neve és rangja a japán rajzfilmkészítésnek. A vándorló palota, Nauszika… gyerekkorom meghatározó élményei voltak. De nem csak az enyémek! Hayao Miyazaki mester ötletei el tudtak varázsolni korosztálytól függetlenül bárkit! Aztán a kétezres évek elején az eredetiséget és a mondanivalót megfojtotta a tömegtermelés. A Manga-kultúra megalkotói és annak rajongói tettek róla, hogy felnőtt ember képtelen legyen komolyan venni a keleti animékat. Pedig Japán népének múltja tele van romantikával, hősökkel és elévülhetetlen értékekkel, amelyekből merítve csodálatos meséket lehetne gyártani! Ahogy sikerült is egy amerikai csapatnak: egy japán történetet elevenítettek fel a Kubo és a varázshúrok című rajzfilmjükben, amely aztán elbűvölte nézőit. Még engem is.

Felhagyni minden reménnyel!
A mese a szokásos in medias res drámával kezdődik. Tengeri vihar bontakozik ki előttünk, amelyben egyedülálló anyuka kis csónakjában próbál elmenekülni valami ismeretlen veszély elől. Az árral dacolva tör előre a sötét, menedéket jelentő sziget felé, amikor egy hullám állja az útját… amelyet aztán három húrú gitárjával (?) egyszerűen elvarázsol maga elől. Öröm, mámor, boldogság szakad ránk, nem egészen fél percig, míg új víztömeg nem emelkedik az óceánból a győzelmi mámortól könnyelművé vált asszony mögött. Ez aztán maga alá temeti őt is és újszülött fiát is, majd kiköpi a szárazföldre a kis családot. Hogy ennek mi értelme volt a történet szempontjából, azt nem tudom, mindenesetre az, hogy a következő képkockákban a pólyából kinőtt Kubo már szellemileg nem éppen friss anyját ápolja egy otthonosnak nem nevezhető barlangbanlakásban… meggyőzött arról, hogy nem a szokásos gyermekded mesére ültem be a moziba.

Újszerű és kiszámíthatatlan
Ha hatásvadász akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy a történet bedob engem a mély vízbe, amelyből nincs nagyon kiút. El kellett fogadnom, hogy nem egy unalomig ismert nyugati történetet elevenítettek fel az alkotók, hanem egy kellemesen misztikus keletit. Amely biztos, hogy az ázsiaiaknak lerágott csont, viszont rám üde fuvallatként hatott az, hogy nem tudtam megjósolni az első fél óra után, hogy mi lesz a történet vége. Az meg csak ráadás, hogy mennyire élveztem, hogy nem értettem az okait az anya és az őt üldöző nővérei közti konfliktusnak. Meg hogy Kubonak miért csak nappal szabad elhagynia a barlangot, vagy, hogy mágiának számít-e az, ha a kiskölyök megpendíti a hátán cipelt lantot, amitől a papírlapok életre kelnek, és magukat meghajtogatva történeteket mesélnek el a szájtáti nézőknek. A film hamar és maradéktalanul felkeltette az érdeklődésemet, majd a háttértörténetet szépen, lassan bemutatva megmagyarázta a látottakat. Tette mindezt úgy, hogy közben a történetet előre görgetve újabb és újabb kérdéseket vetett fel, folyamatosan fenntartva a filmvászon előtt ülők érdeklődését.

Kissé komor
Egy valami azonban biztos: a múlt konfliktusai vezettek el a jelenhez. A békés időszakhoz, amikoris Kubo zenés origami képességeit koldulásra használva próbál néhány garast kicsikarni a falusiakból. Akik szemmel láthatólag elég magas ingerküszöbbel rendelkezhetnek mágia terén, mert a csonka családnak csak egy-egy pohár rizsre futotta a nap végén… Egy nap azonban Kubo a kamaszkorba lépett, és megkérdőjelezte zombinak beillő anyja reguláinak igazát. Kimaradt egy éjjel bulizni, ami beindította a lavinát. Nagynénjei seperc alatt rátaláltak a gyerekre, akit csak anyja önfeláldozása tudott megmenteni, elindítva Kubot a bosszú útján. Legendás páncélt, kardot és sisakot kell megtalálnia főszereplőnknek ahhoz, hogy origamis varázslatát offenzíven tudja használni az anyja nővéreinek parancsoló Nagyapja ellen, akit legyőzve megtapasztalhatja végre a békét, amelyhez összes szeretteinek halála vezetett. Bájos kis történet, igaz?

Többről szólt
Rajzfilmet láttam, amely szamurájba szerető égi tündérről, házasságot ellenző haragvó szülőről és boldogságot irigylő testvérekről mesélt nézőjének. Mégis… valahogy felnőttesebb és komolyabb volt az egész történet, mint azt egy gyerekeknek szánt, könnyedén szórakoztató filmtől várná az ember. A Kubo és a varázshúrokban a vicces jeleneteket háttérbe szorította az életszerű dráma és a változatosan értelmezhető tanulság. Ki-ki életkora és vérmérséklete szerint elgondolkodhat a szülői szeretet, a világokat átívelő szerelem vagy világot mozgásba tartó ifjonti önfejűség fontosságán és életünket befolyásoló szerepén. Az igazi ínyencek pedig azon is filozofálhatnak, hogy vajon mi is helyezi az isteneket az emberek fölé? A sokat látott, hideg nagyapát a szenvedéllyel fűtött unoka fölé.

Visszamennék!
Sokszor szoktam meséket, vagy filmeket dicsérni azért, mert sikerült felkelteniük az érdeklődésemet, és még azelőtt, hogy lanyhult volna a figyelmem, feloldották a konfliktusaikat valami frappáns befejezéssel. A Kubo alkotói is egy izgalmas, de rövid párbajjal vágták el az egész film alatt gubancolódó gordiuszi csomót. Nézőket tökéletesen kielégítő, kisebb fordulatot és megbékélést hozó befejezést teremtve a rajzfilmnek, amelynek mesevilágát mindezen ellenére is sajnáltam magam mögött hagyni!