Nem kiszámítható!
A történet főhőse Hope Ann Gregory, aki 2004-ben még az amerikai torna reménysége volt. A csapat húzóembere, edzőjének büszkesége… egy tornászlány, aki az első világversenyén – esélyesként – lesérült. Ám még így, fájdalmak közepette is felküzdötte magát a felemás korlátra, és teljesítette a gyakorlatát – behozva csapatát a harmadik helyre. Aznap a világ a bátorságáról beszélt: a média nemzeti hőssé, példaképpé emelte. Majd rövid idő múlva visszaejtette az álmos, déli kisvárosba, ahol aztán achileszét fájlalva, és beteljesületlen álmait siratva élte a csalódott sportolók keserű életét. Az elmúlt tíz évben. A film cselekménye akkor veszi kezdetét, amikor Hope volt edzője, öngyilkossága előtt a magába fordult lányra testálja a város új tornareménységének, Meggie Townsendnek világbajnokságra való felkészítését. Vajon Hope segít a fiatalabb lánynak? Ki tud lépni az önsajnálat mocsarából? Ez a film is egy fontos témát elbagatellizáló, habos-babos kliséhalmaz lesz?

És a magyarok…?
A cikkírást megelőzően – szokásiamtól eltérően – elolvastam néhány kommentet a filmmel kapcsolatban. Megdöbbentem, hogy az embereknek azért nem tetszett a film, mert nem jött a szőke herceg, nem lett egyértelmű happy end, és még csak Hope stílusa sem változott meg hipp-hopp. Én viszont pont ezen „megszokott” elemek hiánya miatt éreztem úgy, hogy a valóságot látom, amely mélyen megérintett. A rendező (Bryan Buckley) és a forgatókönyvírók (Melissa és Winston Rauch) erőfeszítései, valamint Melissa Rauch kiváló játéka tökéletesen megelevenítette a filmvásznon az „átlagos” élsportolót, aki saját kiválóságában rendíthetetlenül hisz, és nem törődik azzal, hogy egójának súlya összenyomja a körülötte élőket. A film bemutatja nézőinek, hogy milyen arrogancia lakik egy-egy ilyen emberben, amely egy jó ( vagy szerencsés) pillanatban éremhez és egy ország imádatához vezethet, legtöbb esetben viszont csak szimpla utálathoz. Mi, nézők és szurkolók csak a dicsőséges, boldog pillanatokban látjuk őket, éppen ezért megdöbbentő volt látni – a nyilván kissé eltúlzott – viselkedését a volt sztárnak, aki végig káromkodta, füvezte és hisztizte az átlagos napjait. A film keresetlen (jól felépített és megindokolt) őszintesége miatt fel is tehetjük a kérdést: vajon a mi olimpikonjaink hogyan viselik az átlagos hétköznapokat? Az esetleges kudarcokat?

Érdemes belegondolni
Azonban nem csak egy sportoló ellenes kampányt kapunk a forgatókönyv íróitól. A film azt is próbálja megértetni velünk, miért is viselkednek így ezek az emberek. Rákényszerít, hogy belegondoljunk: mi túl tudnánk-e lépni azon a sokkon, ha nyernénk egy világversenyen? Ha tizenéves fejjel azt sulykolná belénk a világ, hogy már túl vagyunk életünk csúcspontján, akkor hogyan élnénk le életünk maradékát? Sikerülne-e új célokat találnunk, avagy a múlton merengenénk az idők végezetéig? Hope ez utóbbi utat választotta, egészen edzője haláláig. Amikoris rá lett kényszerítve, hogy újra kilépjen az emberek közé, és edzeni kezdjen a város új reménységével. Tanúi lettünk annak, ahogyan igyekezett megküzdeni magával és démonaival – és ahogy az az életben lenni szokott, nem mindig aratott győzelmet. Annyira életszerűvé téve a filmet, hogy szinte csalódás volt, hogy nem olvashattam a végén: „igaz történet alapján” készült…

Boldogságban, szomorúságban
Ez viszont azt eredményezte, hogy nem egy ember kálváriájáról, hanem magáról a sportról és az emberekre kifejtett hatásáról szólhatott a film. Mert az a személyiség, amellyé Hope változott a versenyszerű torna hatására a körülötte élőkre is rányomta a bélyegét. Kezdve a szerető apával, aki mindent megadott lányának, hogy az kiteljesedhessen. Aki mégis magát okolja lánya boldogtalanságáért, és aki mindenre hajlandó lenne, hogy ebből kimozdítsa őt. Megismerünk más sportolókat, akik meggyűlölték főszereplőnket a 2004-ben elért sikeréért és népszerűségéért, rajongókat, akik csak hősként tudnak a lányra tekinteni, akárhogy is viselkedik velük. És persze a fiatal tehetséget, akinek még el kell követnie a saját hibáit – amelyek, az edző tanácsai és törődése miatt merőben mások lesznek, mint amire számítanánk. Megtudhatjuk, hogy minden győzelem mögött tucatnyi ember áll, ahogyan egy magányos és összetört reménység boldogtalansága mögött is…

Ideje kinőni a tündérmesékből!
Mindent összevetve a Tökéletes talajfogás komplexen, mégis valósághűen mutatja be nézőinek a sportot és az élsportolók életét. Keresetlenül őszinte, sokszor negatív, mégis megható történetet láthatunk – amelyre érdemes időt szánni. És amelyből lehet tanulni! Egyáltalán nem értek egyet azokkal, akik amiatt panaszkodnak, hogy a három hónap eseményeit feldolgozó film nem változtatta át szerethetővé Hope-ot. Mégis hogy múlhatna el negyed évszázad arroganciája és egy évtized keserűsége két órás vetítési idő alatt?! És ha valakinek nem elég az, hogy Hope elindult a változás útján (pozitív végkicsengést adva a filmnek), csak azért mert továbbra is sokat káromkodik… annak azt javaslom, hogy eredeti nyelven nézze meg a filmet – úgy aztán tényleg nem lehet sok „bazdmeggel” találkozni!